Vérszomj

Hinata: 

Éppen a kanapén ültem, amikor hirtelen nyílt az ajtó. Kíváncsian álltam fel a kényelmes bútorról. Egy rejtélyes alak bedobott egy fiút a szobámba. Meglepődtem. Az illetőnek szőke szanaszét álló haja volt. Izmos alkata mozdulatlanul feküdt a hideg földön. Ijesztően hasonlított valakire.

-         Naruto…? Naruto! –a nyöszörgés hangja után egyből rájöttem, hogy ki is ő valójában.
-         Hinata…- a fiú megfordult. Igen. Jól sejtettem. Számomra a legkedvesebb személy jött el értem, hogy megmentsen. Eljött… értem. Könnyes szemekkel rohantam oda hozzá. Rávetettem magam és ott öleltem ahol értem. Féltem. Egyedül éreztem magam. De most már… itt van velem. Nagy nehezen felült. Vállaimnál fogva eltaszított magától. Nem értettem. Türkizkék szemei, melyet annyira szerettem most élénkpirosan izzott.
-         Menj… hátrébb. Nem akarlak bántani! – hófehér agyarain megcsillant a gyertya fénye, amit nem rég gyújtottam meg. Naruto vámpír énje. Arcát két kezem közé fogtam és egyenesen belenéztem vörösen izzó szemeiben.
-         Én nem félek tőled. Nem érdekel mi vagy.
-         Hinata… én… nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bántanálak. Soha.
-         Nem fogsz bántani. Én bízom benned. – Megfogtam a kezét és felsegítettem a földről. Odavezettem az ágyhoz. Egyre rosszabbul érezte magát. Láza lett. Gyorsabban vette a levegőt. Ez nem mehetett így tovább! Vérhez kellett jutni. És az egyetlen, aki most segíteni tudott rajta az én voltam. 

Naruto: 

Hinata rám vetette magát. Éreztem friss illatát. A haja selymességét. Bőre puhaságát… és gyorsan dobogó szívét. A lüktető vére… nem szabad! Eltoltam magamtól, de már késő volt! Vámpír énem felülkerekedett rajtam! Hihetetlen, hogy Hinata még nem távolodott el tőlem. Általában ilyenkor szokott az a rész jönni, hogy a lányok sikoltozva próbálnak menekülni. Egyre rosszabbul lettem. A lázam is felszökött. A légzésem felgyorsult. Vér kellett. Nagyon gyorsan. Hinata a franciaágy másik oldalán feküdt mellettem. Azonnal észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Felült az ágyon és szinte tudtam, hogy mire gondol. Azt akarja majd, hogy igyak belőle. Lassan és nehézkesen felültem és szembefordultam a lánnyal.

-         Naruto..
-         Nem! Inkább meghalok, mintsem, hogy igyak belőled! Nem akarom.
-         De így egyre rosszabb lesz az állapotod. Kibírom. Nem lesz semmi bajom! Kérlek…
-         Nem! Nem tehetem!- ellenkeztem vele. Haját félre tette, szabadon hagyva vékony nyakát. Le akartam támadni. Az ösztöneim azt súgták, hogy igyam meg az összes vérét. Torkom száraz volt. Számban összefutott a nyál a gondolattól. Az ajtó felé fordítottam a fejem, majd kényelmesen terpeszbe tettem a lábam. Törzsem egyenesbe került, ahogy nekidőltem a puha nagypárnának. Hinata hirtelen az ölembe mászott. Nem volt erőm félre tolni őt. Örültem, hogy még nem döntöttem hanyatt a lányt és nem szívtam ki az összes vérét. Hátát nekidöntötte mellkasomnak. 

-         Miért… akarod, hogy bántsalak? Mi van, ha nem tudok leállni? – tettem fel a számomra legrémisztőbb kérdést.
-         Nem akarom, hogy szenvedj. – fejét hátrahajtotta a vállamra.
-         Ez nem elég ok. Én—
-         Csináld. Mint mondtam én bízok benned! Nem fogsz bántani. –hajtogatta egyfolytában. Szemét lecsukta. Teljesen elengedte magát. Nem bírtam tovább. Vérének a puszta gondolata is megvadított. Karjaimat derekára helyeztem és amennyire csak tudtam magamhoz öleltem. Még közelebb akartam érezni magamhoz. Teljesen megfeledkeztem arról hol is vagyunk most. Hogy rabságban vagyunk. Csak.. őt akartam érezni. A sok félelem után, hogy elveszítettem őt, hogy talán soha nem találom meg. Hogy talán soha többé nem láthatom viszont. Számat puha nyakára illesztettem, majd megízleltem édes vérének ízét. Igyekeztem nem fájdalmat okozni neki. Hamar leálltam. Így is elég bajt okoztam neki. Őt szeretem a legjobban, még sem tudtam megállni, hogy igyak belőle. Miért? Miért vagyok ilyen gyenge? A két pontszerű seb ott éktelenkedett a lány nyakán. Vére felpezsdítette egész testemet. Minden porcikám bizsergett.

-         Jól vagy? Tudtam segíteni ezzel valamit… ? –kérdezte Hinata aggodalmasan. Szemeit kinyitotta s félig megfordult az ölemben.
-         Ezt nekem kellene kérdeznem. Nem émelyegsz vagy hasonló? Nem fájt? Igyekeztem nem kárt tenni benned, de… - elhallgattam. Félre söpörtem haját és megnéztem az általam okozott sebet. Haragudtam magamra. Hogy tehettem ezt vele? Mindenáron vissza kellett volna utasítanom őt.
-         Ne aggódj. Nincs semmi bajom. De örülök, hogy jobban vagy. Már nem szenvedsz. – a lány kissé elhúzódott mellőlem, majd lefeküdt mellém. Én is követtem a példáját. Lefeküdtem és felé fordultam. Nem szólt egy szót sem. Tudtam. Most biztosan utál engem. 

Hinata: 

Soha nem tudnám utálni őt. Hiszen szeretem. Alig éreztem, amikor belém harapott. Naruto szeme visszaváltozott türkizkékre, agyarai eltűntek. Annyira jó érzés volt, hogy átkarolt. A vágytól vezérelve olyan közel helyezkedtem hozzá, ahogy csak lehetett. Szerettem volna még ennél is közelebb lenni hozzá.

-         Lehet egy kérésem? – kérdeztem Naruto-t.
-         Persze.
-         Átkarolnál? Fázom. – mondtam bátortalanul. Nem fáztam. Ez csak egy ürügy, hogy átöleljen. Azt hittem vissza fog utasítani. De szó nélkül megtette, amit kértem. Óvatosan megérintettem izmos mellkasát. Szorosan magához húzott. Kezét derekamon pihentette. Másik kezével a fejem alá nyúlt. Arcomat a nyakába temettem. Naruto óvatosan a fülemhez emelte ajkait.

-         Még mindig…nem félsz tőlem? Nem utálsz?
-         Nem. Miért félnék tőled?
-         Bántottalak.
-         Mikor? - kérdeztem vissza.
-         Ittam belőled. Pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Soha. –hangja elhalkult.
-         Én örülök. – mondtam. – Örülök, hogy jól vagy és én segíthettem rajtad.
-         De ez… megígérem, hogy soha többé… soha, nem iszom belőled. – hangja elcsuklott és olyan szorosan ölelt magához, ahogy csak tudott. Nem értettem, hogy miért zavarta ennyire. Nem is okozott fájdalmat. Csak egy kicsi szúrást éreztem a nyakamon, de abba nem fogok belehalni. 

Kaname: 

-         Egyelőre fogva tartjuk őket, uram. –felelte Yato.
-         Hm. Hozd elém a lányt. –parancsoltam a Gad-nak. Yato felállt, majd eltűnt az ajtó mögött. 

Hinata: 

Naruto elaludt. Óvatosan kibújtam a karjai közül, majd odamentem az ajtóhoz. Tudtam, hogy be volt zárva, de úgy éreztem meg kell próbálnom. Lenyomtam a kilincset, majd legnagyobb meglepetésemre az kinyílt. Hátranéztem az ágyra. Naruto még mindig békésen szuszogott. A kíváncsiságtól hajtva kidugtam a fejemet, hogy lásam mi van odakint. Kinyitottam az ajtót ,majd a mögötte lévő rácsajtót is. Visszacsuktam mindent. Kiléptem a fekete, sötét folyosóra. Semmit nem láttam.

-         Gyere velem. –halottam egy hangot a hátam mögül. Azonnal megfordultam, hogy lássam ki az, de csak egy elmosódott alakot pillantottam meg. A folyosót sötétség borította be.
-         Ki vagy te? Te raboltál el?
-         Kaname uram hivatott téged. Gyere utánam.
-         Nem megyek sehova. Mi ez a hely egyáltalán? – néztem körbe, de még mindég alig láttam valamit. Minden olyan homályos volt.
-         Nem kértelek. Követeltem. Utánam jössz, vagy a vámpír halott lesz. - biccentett az alak a csukott ajtó felé.
-         Rendben. Utánad megyek. – adtam be a derekamat. Lehet, hogy Naruto erős, főként, mert nem rég kapott emberi vért, de inkább nem kockáztatom a harcot. Körülbelül negyed óráig sétáltunk a sötét folyosókon át, amikor hirtelen egy régi trónterem féleségben kötöttünk ki. Itt sem volt sokkal világosabb, de itt legalább volt néhány gyertya, ami valamelyest fényesebbé tette a termet. A helység közepén egy hatalmas vasból készült trón terpeszkedett. Benne ugyancsak egy rejtélyes alak ült.

-         Már vártunk rád. Hinata-dono. –szólt rekedtes hangon a férfi. Villámgyorsasággal előttem termett. Ijedségemet próbáltam leplezni.
-         Kik maguk? –méregettem a férfit. Világoskék szeme hideg volt. Nyakig érő barna haját összefogta. Fekete zakója kiemelte rideg szemét, mely izgatottan felcsillant.
-         Hát nem tudod kik vagyunk? –kérdezte, majd mosolyra húzta keskeny száját. Ez  a mosoly vészjósló volt számomra. Körbenézett a teremben. Fejével alig észrevehetően biccentett, majd észrevettem, hogy az árnyékban megbúvó szolgái teljesen eltűnnek. Már csak mi ketten voltunk ebben a hatalmas teremben. Kirázott a hideg. – Szóval Anaha nem mesélt rólam? Hmm.. pedig azt hittem társak vagyunk. –fordult meg. Anaha… egy istennő. De ennél többet sajnos nem sikerült kiderítenem, hiszen a könyv egy részét valaki eltávolította. A szentély poros volt, a falakon ott volt az odaszáradt vér. Aztán megjelent Tomoe. És most itt van ez az ismeretlen férfi, aki cseppet sem úgy néz ki,mint aki az én oldalamon áll. Mi a fene folyik itt? Túl sok a hiányzó darabka.
-         Ki az az Anaha? - kérdeztem halkan. Hátha kapok valami információ morzsát. Valamit. Egy nevet, ami után elkezdhetem a keresését. A férfi hangosan hahotázni kezdett, majd újra felém nézett.
-         Tetszel nekem. Szóval még rá sem emlékszel? Ej-ej… rossz kislány. Anaha furfangos egy isten volt, komolyan. Mondd csak… nem szoktak furcsa álmaid lenni? Démonokról… és istenek harcáról? – fürkészett. Mintha azt várná, hogy elismerjem, beletrafált a közepébe.
-         Nem. Mit zagyvál maga itt össze – vissza? Démonok és Istenek? Összetéveszt valakivel. Én nem tudok semmit.
-         Sosem gondolkodtál azon, hogy a nevelőid nem a vérszerinti szüleid? Hogy valahova máshova tartozol? Hogy más vagy, mint a többiek? Gondolkozz el ezen. Most elengedlek. Téged és a vámpírodat is. De ne felejts el valamit: Vissza fogsz térni hozzám.