Nyom

Naruto: 

Hasogat a fejem. Itt ülök a könyvtárban és próbálok arra koncentrálni, hogy ne törjön elő a vámpír énem. Minden egyes perc pokoli. Hallom a körülöttem lévő lények szívverését (már akinek vert a szíve) és arra gondolok, vajon milyen íze lehet a vérének. Szánalmas vagyok. Nem is. Inkább olyan, mint egy érzéketlen szörnyeteg. Kínzó gondolatmenetemből Ayumi, a szellem zökkentett ki. Ugyan nem láttam, de tudtam, hogy mellettem ül. Valószínűleg megfogta a karomat, ugyanis egy hideg szellőt éreztem, majd megszólalt:

-         Jól vagy, Naruto-oniichan? – hallottam Ayumi cérnavékony hangját.
-         Igen, persze. Csak egy kicsit fáj a fejem, semmi több. Találtál valamit? –kérdeztem, hátha az elrabló nyomára tudok akadni.    ~ Minél hamarabb meg akarom találni Hinata-t. És, ha ez még nem lenne elégm akkor annak az átkozott Tomoe-nek is most kellett eltűnnie! Mondhatom jó az időzítése! Egyáltalán hova mehetett? Na nem mintha annyira hiányolnám. ~
-         Igen. Álitólag a Gad-ok évtizedekkel ezelőtt kihaltak. Csupán néhány példány maradt meg közülük és ők is szét vannak szóródva a Világ különböző részein.
-         Kihaltak?
-         Igen. Nem véletlen. Rengetegen vadásztak rájuk a képességeik miatt.
-         Milyen képesség? –érdeklődtem tovább.
-         Hát…sok hiedelem szerint a Gad-ok képesek behatolni mások lelkébe. Más szóval ki tudnak vetíteni bizonyos emlékeket vagy elképzelt szituációkat, ezzel manipulálva az ellenfelét. De vannak olyan Gad-ok is, akik a védőpajzsokra speciálódtak. Bizonyos rúnák felrajzolásával képesek áttörhetetlen védőpajzsot előállítani. A könyv ezt írja. –olvasta fel a Démon Gyűjtemény egy részletét Ayumi-chan. ~A fenébe! Nem lesz egyszerű megtalálni Hinata-t.~ 

Hinata: 

Sötét. Hideg. Nyirkos. Lassan felnyitottam elnehezedett szemhéjamat. Semmit sem láttam. Minden korom sötét volt körülöttem. Óvatosan kinyújtottam a karomat hátha ki tudok vele valamit tapintani. Hozzáértem egy egyenes, masszív és nyirkos valamihez. Lehet, hogy ez a fal? Jobbnak véltem, ha nem nagyon mocorgok, mert ki tudja, milyen csapdába sétálok bele. Nem látok semmit. Nem terveztem egy ilyen helyen meghalni. Törökülésbe ültem, majd felidéztem a történteket. Éppen Ayumi-channal beszélgettem a tisztáson, amikor hirtelen valaki leütött és elhurcolt. ~Hol vagyok? És miért vagyok itt? Vajon a többiek aggódnak? Sakura biztos átkozza magát, amiért „nem figyelt jobban rám”. Bezzeg ilyenkor nem tudom használni az erőmet. Azóta sem tudtam megidézni azokat a rózsákat. Még egy hozzá tartozó indát sem. Pedig már azt hittem, hogy én is különleges vagyok.~ Hirtelen kinyílt valami a hátam mögött és belépett egy ismeretlen személy. Odakintről a lámpa fénye valamelyest megvilágította a szobát, de így sem láttam valami sokat.

-         Át kell magát vinnem egy másik szobába. Ha ellenszegül erőszakhoz fogok folyamodni. –közölte az előttem álló srác. Lassan felálltam és odamentem hozzá. Kimentem a szobából. Kellett néhány perc mire megszoktam a fényt. Elindultunk. A férfinak fekete rövidre vágott haja volt. Mivel előttem ment és nem láttam az arcát nem tudtam, hogyan nézhet ki teljesen. Nem volt nálam sokkal magasabb. Egy teljesen üres folyosón vezetett végig, majd hirtelen megállt egy ajtó előtt.
-         Öm… mi ez a hely? Hol vagyok? Ki vagy te? Miért hoztak ide? –kérdeztem meg néhány dolgot, ami elsőre az eszembe jutott.
-         Nem áll szándékomban válaszolni magának. –adott „választ” a kérdéseimre. Nem valami beszédes alak az biztos. Kinyitotta az ajtót. Meglepetten bámultam az elém táruló szobát. Az ajtó mögött volt egy rács. Szótlanul álltam a szoba bejáratánál, amikor az ismeretlen alak belökött a szobába, majd rám zárta a rácsot és utána az ajtót is. Igen. Azt hiszem, nem kedvel. Körbe néztem az új „szállásomon”. Meglehetősen máshogy nézett ki, mint az előző szoba, ahol fogva tartottak. Még ablak is volt. Ugyan be volt rácsozva, de legalább kaphattam egy kis fényt. Elhúztam a narancsszínű függönyt. A délutáni nap fénye bevilágította a meleg színekkel berendezett szobát. Tőlem jobbra volt egy hatalmas franciaágy. Vérvörös díszpárnákkal és sötétbarna selyem dísztakaróval. Megnéztem, és rendes fehér huzatos párna és takaró is volt a „dísz dolgok” alatt. Összehajtogattam a selyem barna takarót és rátettem a kis (ugyan csak barna) dohányzóasztalra, ami a szoba másik végébe volt elhelyezve egy lágy narancsszínű kanapéval egyetemben. Két fotel is volt az asztalka körül. Oda tettem a díszpárnákat. Amikor végeztem megláttam, hogy van egy ajtó a kanapé mögött. Kíváncsian lenyomtam a kilincset. Egy fürdőszoba. Zuhanyzófülkével és káddal. Mosdókagyló és wc. Most már tényleg nem tudom, hogy mit akarnak. 

Sakura: 

A perzselő fájdalom, mely évek óta égette szívemet kezdett elhalványulni. Megint a múltamban ragadtam. Ott ahol a legjobban fáj. Újra és újra látnom kellett a családom halálát. A szenvedéstől eltorzult arcukat. Mind arra vártak, hogy majd én segítek rajtuk. Én viszont remegő lábbakkal és tehetetlen arckifejezéssel ültem egy vasállványhoz kötözve. Láncaimat nem tudtam szétzúzni, hogy kiszabaduljak, és a családomat megmentsem. Nem is lett volna hozzá bátorságom. Egyszerűen csak ültem, magamba roskadva és nem tudtam mit tehetnék? Mit tehetne egy olyan gyáva és erőtlen kislány, mint amilyen én vagyok? Kezdtem magamhoz térni. Ez az emlékkép halványulni kezdett, majd hála a jó égnek eltűnt. Tsunade nénikém magabiztos hangját hallottam.

-         Vigyázz rá. Nem sokára újra itt vagyok. Megnézem, hogy halad Naruto és Ayumi.
-         Rendben. –hallottam egy férfi hangot. Csak pár perc elteltével jöttem rá, hogy ,aki fogja a kezemet az nem más, mint Sasuke. Megéreztem jellegzetes illatát, keze melegségét, mely azén kezemet szorította. Elnehezedő szemhéjamat nagy megerőltetések árán felnyitottam. Sasuke fekete szeme volt az első, amit megpillantottam. Teste megfeszült és fölém hajolt.
-         Hogy érzed magad?
-         Szarul. –hangom szokatlanul rekedt volt. Miért éppen most kell itt lennie. A szemeim alatt is biztos hatalmas nagy táskák vannak. A hajam valószínűleg kócos csimbókokban áll szanaszét. Bőröm is biztosan hófehér.
-         Mit érzel? –kérdezte.
-         Fáj a fejem. És folyton… egy hülye cím jár az eszemben. Pedig soha nem jártam arrafelé és még csak nem is hallottam róla. Tsunade mikor jön vissza? – a hirtelen izgalomtól fűtötten megpróbáltam felülni.
-         Ne erőltesd meg magad. –Sasuke izmos karjai átkaroltak és nem hagytak elvágódni. Nem tudom, hogy a szédülés attól volt-e, hogy megpróbáltam felülni vagy a fiú közelségétől?! De miért is lett volna Sasuke miatt? Nem. Biztos csak nem voltam még tökéletesen. Ennyi. 

Naruto: 

Tsunade megnézte hol tartunk. Látta, hogy „nem vagyok jól”, így azt mondta pihenjek le. Hogyan tudnék lepihenni, amikor tudom, hogy Hinata veszélyben van? Szeretem őt, ez nem kérdéses. Szeretem a mosolyát a kedvességét, a szépségét, a világos lila szemeit. Azt akartam, hogy az enyém legyen… de akkor megjelent Tomoe. A tökéletes, védelmező, macsó, bátor riválisom, aki állítólag Hinata vőlegénye…? Csak… meg akarom őt találni. Tudni akarom, hogy épségben van-e. Miért nem találok egy csepp nyomot sem? Nélküle olyan üresnek érzem magam. Visszamentem a kislakásunkhoz. Sasuke és Sakura a „nappali”-ban ült. Már, ha a kanapát,egy dohányzóasztalt és egy TV-t nevezhetünk nappalinak.

-         Találtatok valamit? –állt fel izgatottan Sasuke. Barátom egyre idegesebb lett. Nem bírt egyhelyben megállni. Megértem. Hiszen ő is nagyon szereti Hinata-t.
-         Én azt hiszem tudok valamit. – Sakura élénkzöld szemei felcsillantak, majd felváltva nézett rám és Sasuke-ra.
-         Mi az? –kérdeztük egyszerre Sasuke-val.
-         Ameddig nem voltam magamnál… nem csak visszaemlékeztem… folyton egy utcatáblát láttam, amit eddig még nem pillantottam meg soha. Nem is hallottam róla. Semmi. Nem is értettem. Meg bevillant egy ismeretlen pasas. Mint,ha… ezek másnak az emlékei lennének. Persze, lehet, hogy ez hülyeség.
-         Nem hülyeség. Lehet, hogy kapcsolódtál Hinata elrablójának a tudatához. –szólalt meg Tsunade.
-         Mi a cím? –kérdezte izgatottan Sasuke.
-         Rose street 134. –mondta halkan a lány. Amint meghallottam, már el is mentem. Az az utca nincs messze. Alig néhány mérföld. Természetfeletti gyorsaságommal egy óra alatt megtettem az utat. A címen egy hatalmas épület volt látható. Valószínűleg egy milliomos adhatta el. A kovácsolt vaskapu  nyikorogva nyílt ki, ahogy befelé toltam az ajtót. Bizonytalan lépésekkel elindultam a hatalmas udvar felé, majd pár méter után, megpillantottam egy lépcsőt, mely átlagos faajtóhoz hasonlított. Felfutottam a lépcsőn, majd kivágtam az ajtót. Egy sötét folyosó tárult elém. Szűk és nyomasztó volt. Egy kapucnis lényt pillantottam meg. A vérének szaga alapján sem tudtam megállapítani, hogy mi is lehet ő pontosan. Hihetetlen gyorsasággal közelített felém. Nem tudtam reagálni. Gyenge voltam. Már mióta nem jutottam vérhez. Egyszerűen ki voltam éhezve. Az alak könnyedén gyomorszájon vágott, majd felkapott és bedobott egy ráccsal és ajtóval védett szobába. Nem tudtam hol vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy álmodom vagy sem, de Hinata illatát éreztem. Annyira hiányzott, hogy már hallucináltam is.

-         Naruto…? Naruto! –egy kellemes hangot hallottam. Reményvesztetten megfordultam a földön, ahová ledobtak, majd hitetlenkedve pillantottam meg a számomra oly fontos lányt.
-         Hinata…