1500-as évek Japán. Ebryee kicsit zavartan tért magához. Ahogy felkelt és vizsgálta a testét, az agya zsibogott, mint egy méhkas. A csata után, ami miatt visszakerült, még érezte a feszültséget. A tudatában egyre csak hallotta Buruu intelmét: „Meg kell találnod! Meg kell állítanod!” Hirtelen felpattant és szédelegve elindult. Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy nem vette észre, hogy hol megy. A földút, amin járt, a célja felé vezette - ez volt a fontos – és így későn vette észre a lovas csapatott, ami mögötte jött. Nem volt ideje félre ugrani, de egy tíz perc múlva rájött, hogy nem is volt rá szükség. Ugyanis áthaladtak rajta. „Nem! – kiáltotta a fejében a hang. – Szellem vagyok!” Keresett egy helyet, ahol összeszedhette a gondolatait. Most mit tegyen? Hogyan állítsa meg őket?

- Minden rendben? – kérdezte mellette egy hang.

Felkapta a fejét és egy barna hajú, barna szemű, fiatal lány nézett rá.

- Te látsz engem? – kérdezte Ebryee.

- Igen – mosolygott a lány. – Miért ne látnálak. Hogy hívnak?

- Ebryee. És te, ki vagy?

- Sutaato Yoi. Segíthetek?

- Igen! – nyúlt a lány keze után, de csak a levegőt fogta, mert átsiklott a lány kezén a keze.

Mindketten meglepve néztek össze, majd Ebryee megszólalt:

- Nagy szükségem van a segítségedre! – mondta könyörögve.

Egy fél óra múlva Yoi és Ebryee együtt rohantak a cél felé. Ebryee irányította a lányt, hogy merre menjen. Örült, hogy Yoi megértette, sőt segít megtenni ezt. Remélte, nem érkeznek későn. A jövő nem mehet ebben a mederben tovább. Ha nem sikerül a küldetés, a jövő nem változik, és az univerzum, darabokra hullik. Ő látta, ott volt. Buruu utolsó csepp erejéből eljuttatta ide, bár úgy tűnt, csak a szellemét. Mind meghaltak, és a sötétség elnyelt mindent. De most van lehetőség, hogy megtartsák a fényt. Már mindjárt odaérnek. Igen, már érzi a levegőben a harc sugárzását. Meg is látták az elhagyatott területen a két harcost. A nap már lemenőben volt, ilyenkor szoktak előjönni. Yoi megijedt a harc látványtól.

- Meg kell állítani őket! – mondta siettetve Ebryee.

- Mégis hogyan? – kérdezte hihetetlenkedő arccal Yoi.

- Állj közéjük!

- Meghibbantál??!!! – kiáltott vissza Yoi.

- Ne félj, van erőm megvédeni téged, nem fognak bántani! Menj, kérlek!

Yoi még belenézett Ebryee szemébe, majd a küzdők felé sietett:

- Én megöllek, ha nem védesz meg! Nagyon sokkal fogsz tartozni! – morogta.

Ebryee remélte, hogy valóban megvédheti a lányt.

            Yoi már messziről érezte a két harcos erejét. Ahogy közeledett, ki is vette, hogy egy nő és egy férfi küzd egymással. A nő fehér ruhában volt angyalszárnnyal, míg a férfi fekete ruhában volt. A férfi épp megbotlott, mikor Yoi odaért, és a kardját emelő angyal elé állt kitárt karokkal. Együtt kiáltotta Ebryee- vel:

- NE!!! – a szellem is előtte állt, védve Yoi-t és a férfit.

Az angyal meglepetten nézett a merészség láttán. Majd mérgesen megszólal:

- Mit képzelsz!? Menj innen!

- Nem engedem, hogy bántsd, hogy meg tedd! – mondta egyszerre Yoi és Ebryee. – Menj el, és ne térj vissza!

- Tudod te, ki vagyok?! Ennek a duras-nak halnia kell!

Ebryee megszólalt egy érthetetlen nyelven, amit Yoi nem tudott utána mondani. De vajon hallják, látják e Ebryee-t? Az angyal arcát látva rájött, hogy látja és hallja a szellemnőt. Akkor lehet, hogy nem is vele beszélt eddig. Mikor a szellemnő befejezte a mondatot, az angyal megfordul és eltűnt. Yoi megkönnyebbülten fordult a férfi felé. Aki még ott állt mögöttük, kardjával a kezében.

- Már megnyugodhatsz – mondta Yoi – szerintem elment végleg.

- Miért szóltál bele? – mordult rá a férfi. – Már nyerésre álltam! – tette hozzá és elindult.

- HÉÉ! – ment utána Yoi és megfogta a karját. – Várjál meg, nem menj csak úgy el. Beszélnünk kell!

A férfi olyan tekintettel nézett rá, hogy ha szemmel ölni lehetne, a lány már hulla lenne. Mégis Yoi kedvesen elmosolyodott, mert, bár dühös volt rá a férfi, csodaszép volt. Fekete, félhosszú haja az arcába lógott, szürkés, macskapupillás szeme most izzott. A résnyire nyitott szájában a szemfogak hegyesek, kicsit hosszabbak voltak, mint egy vámpírnak. Yoi azon vette észre magát, hogy a férfi arca felé nyúl. Lágyan megérintette és megszólalt:

- Kérlek, beszéljük meg.

A férfi arca megenyhült és a lány kezéhez nyúlt a kezével. Yoi nézte a hosszú körmökben végződő, kecses ujjakat. Felnézett a férfi szemébe:

- A nevem Sutaato Yoi.

- Crosszeria Luka. Hallgatlak.

- Gyere, - szólalt meg Ebryee, s bár Yoi-nak intézte a szavait Luka ránézett:

- Te ki vagy? – kérdezte Luka a szellemnőt.

- Te látod őt? – kérdezte Yoi meglepetten.

- Igen, és hallom is.

- Ebryee vagyok. Én kértem Yoi-t, hogy állítson meg titeket. Hogy miért azt egy nyugodtabb helyen beszéljük meg.

Luka bólintott és elindult. Yoi észrevette, hogy nem engedte el a kezét a férfi, csupán másikkal fogta meg. Most kéz a kézben sétáltak valamerre. Felőle akár a pokolba is mehetnek, vagy a világ végére. Hirtelen elbukott egy földdarabban, mert Luka még húzta őt tovább, ám a föld helyett Luka karjaiban találta magát. A maradék józanságát összeszedve felegyenesedett:

- Jól vagyok – mondta krákogva. – Elmerengtem.

- Min gondolkodtál? – kérdezte Ebryee.

- Csak eszembe jutott, hogy haza kéne menni. Esteledik és ilyenkor biztosabb, hogy elkapnak a banditák. Nem akarom, hogy megint… bántsanak – suttogta a végét.

Miért mondta el? Hisz ezek ketten vadidegenek. Már nincs is rá szükségük. Még sosem mondta senkinek, hogy egy banda mindig megveri, ha meglátják.

- Bántanak? – kérdezte Ebryee. – Miért nem…? – kezdte, de Yoi közbevágott:

- Nem lényeg! Már nélkülem is boldogultok – indult el remegve.

Retteget attól, amit kapni fog. Ó, bárcsak maradhatna. De nem, ő befejezte a dolgát.

- Ne menj! – állt elé a szellemnő – Még maradnod kell. Ha sikerült a küldetésem, akkor eltűnök, de még itt vagyok. Még semmi nem változott!

- Mit akarsz, mit tegyek?! – zokogta elkeseredetten – A világot nem tudom megmenteni, se megváltani. Én csak egy egyszerű lány vagyok, egyszerű gondokkal.

- De te valamiért látsz engem, ami furcsa, mivel őrzőn és egy duras-on kívül senki nem lát és hall engem.

- Milyen őrző? Milyen duras? Miről beszélsz? – kérdezte fáradtan, keserűen. – Nem értelek, nem tudom, miről van szó.

- Luka egy duras… egy démon!

- Nem tűnik annak – nézett félig viccelődve Yoi a férfi felé. – Hacsak nem a szerelem démona.

Luka somolyogva nézett a lányra. Yoi elgondolkodva nézett az estére készülő város felé. 

- Nem tudom, mit tegyek – suttogta Yoi. – A szívem maradna, de… félek. Félek, hogy felébredek, és egy sarokban leszek. Vérezve a verésektől… - egy könnycsepp gördült le az arcán.

Ám a könnycsepp sosem ért le az álláig, mert Luka ujja megállította. Percekig néztek egymásra, és ebben a tekintetben mindent elmondtak egymásnak.

            Luka tökéletesen érezte azokat a testi és lelki sebeket, amiket a lány kapott. Ő is hordozott ilyen sebeket. És már nem akart többet, és azt sem akarta, hogy lány kapjon. A lány hozzá bújt és Luka átölelte. Meg fogja védeni a lányt, mert megérdemelte, hogy szabad legyen.

- Ha már így összejöttetek, esetleg tovább haladnánk – szólalt meg Ebryee.

Mindketten eltávolodtak egymástól és nekiindultak a céljuk felé. A céljuk egy kastély romjai voltak. Luka magabiztosan vezette a két lányt. Bár a szellem egy kicsit idősebb, fehéres hajú, barnás szemű, harcos nő volt. Látszott rajta, hogy sokat harcolt már, és túl sokat is látott olyat, amit más nem. Ellentétben Yoi egy szelíd, barna hajú és barna szemű lány, aki mit sem tud a sötét erőkről. Mégis ismeri a fájdalmat, szenvedést. Olyan sebeket hordoz magában, ami erőssé teszi őt, még ha testileg fiatal, törékeny. Luka egy „szobába” vezette őket, amiben egy-két kődarab volt berakva. A férfi az ablakba ült, ami szét volt szedve. Yoi mellé fészkelte be magát és mindketten a szellemnőre néztek.

- Yoi-nak nagyjából elmondtam, amit feltétlen tudnotok kell – kezdte Ebryee, miközben beszélt nekitámaszkodott az egyik kődarabnak. – Engem visszaküldtek a jövőből, hogy megváltoztassam a múltat, mert ha ezen az úton megy tovább, minden elpusztul. Semmi nem maradt, a Föld darabokra hullt. A sötétség olyan mélyen és erősen élni, birtokolni akart, hogy magával rántotta az egész bolygó lényét, ezzel elpusztítva azt. Nekem az a feladatom, hogy ezt megakadályozzam. Ha sikerül, végleg eltűnök.

- És miért pont most, miért pont mi? – kérdezte Yoi.

- Aki visszaküldött, csak azt kérte a varázslatban, hogy én oda és akkorra kerüljek, amikor még menthető a jövő. Azt tudtuk, hogy Luka-nak élnie kell, és hogy nem találkozhat, egy bizonyos lánnyal.

- Kivel?

- Sakurai Giou Yuki –val. Őt, akárcsak a Giou klán tagjait egy ideig kerülni kell.

- Ők az ellenségeim – jegyezte meg Luka. – Miért pont ezt a lányt kell kerülnöm?

- Elég legyen annyit tudnod, hogy ha találkoztok, minden, minden elpusztul. Nem lesz maga a létezés sem! Se sötétség, se fény csak a semmi.

A duras látta a szellemnő arcán a fájdalmat, ami a fejében lévő emlékek hatására láthatóvá vált, szinte égette.

- Kimegyek levegőzni – mondta Ebryee és elsietett.

Yoi ásított egyet és Luka-nak dőlve szinte azonnal elaludt. Luka elhelyezkedett úgy, hogy a hátát az ablak keretének támasztotta. Aztán a lányt az ölébe húzta, hogy kényelmesebben aludhasson. Így a lány feje az álla alatt, a mellkasán pihent. Luka érezte a lány hajából áradó illatot, ami a tavaszi rét képét idézte fel benne.

            Ebryee mikor visszatért látta a lányt, ahogy a duras karjaiban aludt. Épp gondolta, hogy mond valamit, mikor hirtelen felkiáltott a lány és álmában hadonászva próbált szabadulni Luka karjaiból.

- NE! Ne, könyörgöm, ne… - zokogta, még mindig az álom hatása alatt.

Luka továbbra is fogta, hogy le ne essen az ablakból, közben ébresztgette:

- Yoi! Yoi, ébredj! Nyugodj meg!

A lány felébredt, de csak sírt a duras-hoz bújva. Luka lágyan simogatta, és a keze a lány csupasz oldalát érintette, ami a hadonászás miatt bukkant elő. Mikor hozzáért összehúzott szemmel odahajolva megvizsgálta. Ebryee odament, hogy megállítsa a duras tettét, ám amit látott elfeledtette vele, hogy mit akart. Ugyanis a lány egész hátát és oldalát zúzódások borították, néhol a bőre felrepedt és teljesen kilátszottak a bordái. A ruha, ami rajta volt, mindezt rejtette a tekintetek elől. Úgy tűnt nem csak a háta sebes, mert a ruha még takarta a többit. Luka óvatosan, a mohás részre fektette az alvó lányt.

- Maradj vele! – monda Ebryee-nek és az ablakhoz lépett.

- Hova mész? – kérdezte a szellemnő, bár a hangján érződött, hogy sejti.

- Van egy kis dolgom! – válaszolt és már le is ugrott a föld felé.

Ebryee még nézett még a duras után, majd a lány mellé ült le. Bármit is tervez Luka, ő nem állítja meg. Mert amit a lánnyal műveltek, az kegyetlen volt. Egy pár perccel később Yoi felébredt. Odakint már hajnalodott. A lány körbenézett, majd a szellemnőre:

- Luka hol van? – kérdezte.

- Dolga akadt. Miért nem mondtad? – nézett a szemébe Ebryee. – Miért nem szóltál senkinek, hogy mit tesznek veled?

Yoi elkomorodott, majd fájdalmasan, fáradtan megszólalt:

- Mert megfenyegettek. Nem akartam, hogy…

- Mit nem akartál?! – vágott ingerülten a lány szavaiba Ebryee. – Téged megvertek! Kínoztak!

- Te nem tudod, milyen árvának lenni! Mindig azt érezed, hogy senkinek nem kellesz. Bár egyedül és védtelenül élek, de még mindig jobb, mint szolgának lenni. Így legalább valamennyire szabad vagyok.

- De, Yoi, hiszen ez… Ők kihasználtak!

- Én ennyi vagyok. Ez vagyok én! – állt fel remegve a feszültségtől, a fájdalomtól.

- Nem! – hallották Luka hangját az ablakból. – Te sokkal többet érdemelsz! – ment oda a lányhoz. – És többé senki nem fog bántani téged!

A lány felnézett a duras szemébe és látott benne valamit, amiről rájött, hogy tett valamit érte.

- Mit tettél? – kérdezte suttogva, mert hallani akarta.

- Még élnek, de többé már nem fognak bántani, se keresni. Szabad vagy!

Yoi nem szólt, képtelen volt bármit mondani.

Luka nézte a lányt, és úgy érezte, hogy jól tette, amit tett. Megmentette, többé senki nem fogja bántani, amíg ő mellette marad. A lány illata és kisugárzásának nyomai alapján talált rá, arra a házra, amit otthonnak nevezett. De ez minden volt, csak nem igazi otthon. Luka sok gonosz tettet vitt véghez parancsra, de amit a lánnyal tettek, az még számára is kegyetlen volt. Ő a gyors, precíz halált hozta az áldozatai számára. Számára csak munka volt a gyilkolás, mert az volt, ami. Az a hájas féreg, aki megfenyegette a lányt most, félelmébe maga alá csinált. Mikor ott hagyta, tudta, hogy nem mer többé Yoi-hoz férkőzni. Szerinte még a gondolatot is átkozza, hogy a lánnyal találkozott. Nem ölte meg, mert az nem volt feladat, pusztán megfélemlítette. A lány szobáját előtte átvizsgálta. Bár azt inkább ketrecnek nevezte volna, mint szobának. Yoi felszabadultan sóhajtott. Az ablakon beáramló reggeli szellő belekapott a hajába, a hajnal sugarai csodálatos aurát varázsolt köré. Luka halottnak hitt szíve nagyot dobbant. Együtt léptek az ablakhoz és nézték az ébredő várost. Hátuk mögött megszólalt a szellemnő:

- Azt hiszem, indulok – ránéztek és valóban, mintha halványodott volna. – A küldetés, a jövő biztonságban – tette hozzá halkulva. – Nektek együtt kell maradnotok – tette hozzá szinte suttogva, majd végleg eltűnt.

Yoi és Luka összenéztek és tudták, hogy őket már semmi nem választja el. Yoi újra kinézett az ablakon:

- Talán segíthetnénk másokon is, akik olyanok, mint én – merenget. – Biztos tudnánk segíteni rajtuk. Én akarok! Velem tartasz, Luka?

- Igen. Mindig melletted leszek.

Yoi felnézett a duras arcába és elmosolyodott:

- Akkor tegyük meg az első jó feladatot – mondta vidáman a lány, és a duras felé nyújtotta a kezét.

Luka a lány derekát ölelte magához és kiugrott vele az ablakon. Leérkezve a lány lábra állt és vidáman megszólalt:

- Még hozzá kell szoknom ehhez a közlekedési módhoz. Úgy cipeltél, mintha olyan könnyű lennék.

- Az vagy. Egy törékeny lány.

- Ez felettébb rossz hír számomra – szontyolodott el Yoi. – Azt hittem erős vagyok.

- Te a szívedben vagy erős – simította meg a lány arcát Luka.

Yoi szélesen elvigyorodott, majd magabiztosan elindult, nyomában a duras-szal. Annyira ellentétesek voltak, mégis minden perccel egyre tökéletesebb összhangban cselekedtek, mintha mindig ismerték volna egymást. És tudták idővel még inkább megismerik egymást.