Senmei adott Buruu-nak egy másik öltözéket. Így most egy fehér pólóban és kék farmerban segített Senmei-nek a szobák rendezésében. A fiúk elmentek vásárolni, hogy ne legyen üres a hűtő. Senmei összepakolta egy-egy zsákba a szüleik nem használt cuccait. Levitték a pincébe, majd átrendezték a szobákat. Nem akart a múltban élni, mint ahogy a társai sem. Némán egyeztek meg, hogy mindannyian, együtt új életet kezdenek, a múltat maguk mögött hagyják. A házban öt szoba volt, a nappali, a konyha és két fürdő. Az egyik fürdő a szüleik szobájából nyílt, míg a másik a folyosóról. Az öt szoba közül a legkisebbet berendezték tárolónak. Heiwa szobáját átrendezték Yami-nak, Senmei szobája lett Buruu-é, a szüleik szobája Senmei-é, és a maradék egy, pedig Heiwa vette birtokba. Miután feltöltötték az élelmiszerkészletet segítettek a lányoknak a rendezésben. Senmei és Heiwa egymással való tréfái, megnyitotta a másik kettőt is. Felszabadultan nevetgéltek, tréfálkoztak egymással. Mikor elkészültek, már esteledett. A két lány ételt készített, míg a fiúk elfoglalták egymást, beszélgettek. Miután megvacsoráztak, együtt rendezték a konyhát, majd mindenki nyugovóra tért. A szüleik elvesztése óta Senmei most érezte, hogy még sem olyan sötét a jövő. Még elalvás előtt elmerengett a nap történésein. Átgondolta Buruu emlékeit, amiket megosztott velük. A lány rendes emberi módon növekedett, így többet élt, mint ők. Mégis az elzártság miatt annyira volt tapasztalata a világgal, mint nekik. Kinézetre sem látszott többnek, mint ők. Az, ahogy képes kapcsolódni hozzájuk, hogy különös képességei vannak, alátámasztja azt a gondolatot, hogy ő is olyan, mint ők. Félig duras, félig őrző. De ez hogy lehetséges? Erre mindenképp választ kell találni. Talán mégsem ők az egyetlenek. De hogyan voltak képesek túlélni duras-ok a húguk varázslatát és az őrzők közül egy sem? Vagy lehet, hogy élnek az őrzők közül is? Ezek a gondolatok cikáztak a fejében, míg nem elnyomta az álom.

            Takashiro és Ibuki későn ért haza, tele olyan információval, ami aggodalomra adott okot a klán vezetőjének. Minden, amit a nyomozótól és más csatornákon keresztül megszereztek információk, mind alátámasztják a legnagyobb félelmét. Eliza megtette azt, amit épeszű ember sosem tett volna meg. És miért? Hogy bizonyítson. Mert hiába tagadták, de a nő szerelmes volt Takashiro-ba, aki mást szeretett. Szinte felmerült benne, hogy Eliza taszította a sötétségbe Reiga-t. Lehet, hogy az ő tanácsára ölte meg Yomi-t Reiga. Mindez ugyan feltételezés, de a tények mind ezt bizonyították. Eliza volt az, aki leginkább hitt és tudott a legtöbbet az őrzőkről, akárcsak a duras-okról. De miért teremtette Buruu-t? Mit akart vele? Biztos volt, hogy az öregasszony, aki a lányt nevelte Eliza volt. Ő nem hosszabbította meg az életét úgy, mint Takashiro. De számos varázslattal életben tartotta magát. Ám úgy tűnt a varázsereje eltűnt, és képtelen volt már újra hívni. Vagy megsajnálta a teremtményét és inkább meghalt, hogy ő éljen? Erre a kérdésre nem talál már sosem választ. Inkább meg kell találnia, mielőtt valami baj lesz. De hová tűnhet el egy ilyen különös kinézetű lány? Képességeit sem tudja rejteni. Olyan, mintha védené valami, vagy valaki. Lehetséges volna? – kiáltott a fejében egy ötlet, ami egyszerre megnyugtatta, és megrémisztette. – Ha ők találták meg? Ha ők védik? Az ablakon nézett eddig ki, most Ibuki felé fordult:

- Hívd ide a csapatot! – parancsolta, mire a nő elment.

Pár perc múlva mind a hat ott volt, már estére készülődve.

- Tudtok valamit, hogy Luka és Yukai hova vonult vissza, mikor Yukai terhes volt az ikrekkel? – kérdezte Takashiro. – Ha azt tudjuk, akkor az ikreket is meg lehet találni.

- Sosem beszéltünk róla – rázta a fejét Toko. – Akkor nem tűnt fontosnak. Aztán annyi minden történt.

Takashiro csalódott, hogy erre a kérdésre sem talált választ:

- Biztos, hogy nem tudjátok használni a képességetek? – kérdezte reménykedve Tsukumo-tól.

- Nem próbáltam…

- Talán ha összefogunk… - merengett Toko. – De ha az ő képességeik működnek, képtelenség őket megtalálni, ha ők nem akarják. Luka-t sem tudtuk elérni, ha ő nem akarta.

- Miért olyan fontos? – kérdezte Shuusei. – Miért kell tudni, hogy hol vannak, hisz biztos okuk van, hogy még nem tértek vissza.

- Velük van valaki, akit, muszáj idehoznunk… - nézett ki az ablakon Takashiro. - Mindannyian veszélyben vagyunk, ha…

- A gonosz ikret?! A gonosz ikret kell ide hoznunk? – kérdezte Hotsuma.

Takashiro egy pillanatra elmerengett a kérdésen. Hazudjon? De ha elmondja, akkor mindent el kell mondania, és azzal bajba is keverheti őket. Ibuki-ra nézett, mintha tőle várán a tanácsot, majd halkan válaszolt:

- Igen… őt kell idehozni…

Hazudott! Már megint hazudott és a szívéből újabb emberség tört le. Ami épp meggyógyult, most ismét átadta egy halálos betegségnek, a hazugság pusztító mérgének.

            Yami hajnalban, a hátsó kertben álldogált és nézte az edző pályát, amit oda építettek. A fejében már felrémlett egy emlék, amit az ikrek megosztottak velük ezekről az edzésekről.

- Jó reggelt – hallotta maga mögött Buruu hangját.

- Jó reggelt – nézett a mellé lépő lányra.

A lányon egy zöld, hosszú ujjú felső és kék farmer volt. Hajában még mindig ott volt az a fejdísz-szerű valami, ami az idekerülésekor.

- Egész életemben csak bujkáltam – kezdte a lány a pályát nézve. – Sosem tanultam, hogy miként küzdhetek. De nem akarom, hogy mindig mások védelmére legyen szükségem. Én is meg akarom védeni, akiket szeretek.

- Megtanítom neked… - suttogta őszintén Yami.

A lány hálája megmelengette a fiú szívét. Mikor kapcsolódtak tudta, hogy a lány úgy tekint rá, mint egy testvérre, és ez hasonló volt az ő érzéséhez a lány felé. Bár a lány jóval idősebb volt, olyan volt számára, mint a húga lenne. Heiwa pedig, mint egy báty. Ami Senmei-t illeti, több, sokkal több volt számára. Az élete volt. A levegővétel, a víz, a létezés. De ez így volt tökéletes. Buruu kimondatlanul is Heiwa-é volt, mint az ővé Senmei. Ennek így kell lennie, ezen senki nem fog tudni változtatni. Ha valaki mégis megteszi, halál fia.

- Hát itt vagytok! – szólalt meg a ház ajtajában Senmei.

Mintha nem tudta, hogy hol vannak. A kapcsolatuk állandó léte, nem sok titkot hagy. Mégis annyira megszokott és rendezett, hogy egyiküknek sem zavaró. Kimondatlanul a párkapcsolatok egy részét, ami kettejükre tartozik, azt egy vékony tudtafal választotta el, hogy senkinek ne legyen zavaró, de meghitt maradjon.

- Mit csináltok idekint? – kérdezte hozzájuk jövet.

Mögötte megjelent Heiwa is.

- Semmi különös – válaszolt Yami. – Buruu-t megtanítom majd harcolni.

- Te? – kérdezte tréfás kételkedéssel a hangjában Senmei.

- Én – fordult a lány felé ravasz mosollyal Yami. – Valami baj van vele? – kérdezte és elvett egy gyakorló botot az állványról.

Senmei hasonlóképpen cselekedett, majd küzdőállást vett fel. Heiwa és Buruu kíváncsian figyelték őket. Yami ellazította magát és felkészült a harcra. Lendületes, művészi mozdulatok, játékos ám néha erőteljes csatát átszőtte egy belső szenvedély egymás iránt. Egy perc múlva döntetlenben egyeztek ki és lihegve indultak befelé, mögöttük a másik kettő. A reggeli alatt megvitatták a küzdelmet, majd a napi programot tervezték. Buruu nagyon ki akart menni a városba, mert elege volt a zártságból. Ezt mindannyian megértették. Reggeli után felkészültek a városi sétára. Senmei összefonta a lány kék haját és feltűzte. Majd adott egy baseballsapkával elrejtették a feltűnő kék haját. Mikor indulásra készen álltak a két fiú kíséretében elhagyták a házat. Yami ez alkalommal kevésbé érezte magát idegennek a város forgatagában. A két lány egy-egy kirakat előtt meg-megálltak nézelődni. A fiúk folytatták az eszmecseréjüket, ami a világ megértése és folyása körüli fennkölt filozofálás volt. Senmei Buruu-t tanítgatta a divatról és a női dolgok rejtelméről. A fiúk néha megálltak egy-egy jármű vizsgálatával és megvitatták a témát. Aztán persze négyen is összeálltak beszélgetni, majd párba váltak. Ilyenkor csak ketten léteztek egymásnak, amit a másik pár kellemesen és hálásan fogadott, kihasználva, hogy ők is bővíthetik az együtt töltött pillanatokat. Yami és Senmei teljesen leváltak a másik kettő társaságától, de egy vékony tudatszállal kapcsolódtak, ha veszély van, tudjanak jelezni egymásnak.

            Heiwa egy ideig csak Buruu mellett sétált beszélgetve vele, majd boldogan érzékelte a lány kezét, amikor az ővét megfogta. Buruu felszabadultan beszélgetett azokról a könyvekről, amiket olvasott. Heiwa szintén kedvelte az olvasást és örült, hogy valaki pont azokat szereti, mint ő. Kivesézték az írókat, költőket. De nem bírtak beleunni a másikba. Mindig találtak olyan témát, amit még nem ismertek egymásról. Bár egyesítették a tudásukat, érzéseiket, de az árnyéka annak, amit egy közös eszmecsere adni tud. A kapcsolatban inkább érzések, egy-két emlékkép megy át, jelzés, közlés, de nem a teljes tudás. Mikor megéheztek betértek egy falatozóba, majd mentek tovább. A nap már lemenőben volt, így elindultak haza felé. A város parkjába is betértek és megálltak a tó felett álló hídon onnan csodálták a naplementét. A béke letelepedett a lelkükre, szinte varázslatos perceké válva az életükben. Itt, most minden tökéletes volt. Buruu hozzá bújt és a fiú lenézett a válláig érő lányra. Lehajolt és életében először megcsókolt valakit. Nem, nem valakit, hanem egy csodálatos lányt. Mindketten gyakorlatlanok voltak, mégis a belső érzések tökéletessé tette számukra a csókot. Épp hátrébb húzódott a lánytól, mikor veszélyt érzékelt. Nem voltak egyedül. A vékony kapcsolaton keresztül jelzett a nővérének, majd Buruu-val a fás terület felé indult. A lány szó nélkül követte, éber volt, mert ő is érezte a veszélyt. Úgy tűnt a testvére és Yami nem voltak messze, mert a fákhoz érve mellettük voltak. A kapcsolatuk újra élt teljes terjedelmében, most a közös pillanatok háttérbe kerültek, erős falak mögé.

- Körbevettek – suttogta Yami, mire rendőrautók jelentek meg.

- Még menekülhetünk a fák között – válaszolt Heiwa.

- Akkor induljunk – mondta Senmei. – Buruu, bírod majd? – kérdezte a lányt.

- Képes vagyok rá. Majd használom az erőmet.

- Yami és én jobbra, ti balra – utasította Senmei a társait. – Ha kettéválunk kisebb az elfogási esély. A háznál találkozunk… induljunk!

A lány tanácsát követve jártak el. Heiwa és Buruu a városban egyik háztetőről a másikra ugráltak. A rendőrök lerázhatatlanul követték őket. Nem, ez így nem megy! – gondolta Heiwa és a nővére felé küldte a tervét. A nővére hasonló következtetést vont le. Amúgyis a rendőrök elvágták a házuk felé vezető utat. Egy felé terelték őket. Vissza arra a helyszínre, ahol utoljára voltak együtt a családjukkal, ahol elvesztették őket. Mikor odaértek Yami és Senmei is ott volt. A rendőrök immár tényleg körbezárták őket.

- Ne mozduljanak! Letartóztatom önöket! – hallatszott a cseppet remegő hangja az egyik rendőrnek.

A rendőrök a kocsik védelmében fegyvert fogtak rájuk. Heiwa nem értett, hogy miért üldözik őket. Nem tette semmit. De nem engedi, hogy fogságba kerüljenek, semmi féle indokkal. Ő felkészült a harcra, akárcsak társai. Senki nem érhet hozzájuk.

- Tegyék le a fegyvereket! – hallatszott egy ismerős hang. – Ha kedves az életük, most leteszik a fegyvert! – szólalt meg újra a hang és az árnyékból előlépett Takashiro, mögötte a hat Zweilt. Mikor látta, hogy rendőrök nem fogadnak szót, hátranézett az árnyékba:

- Rendőrfőnök úr… - kérlelte szigorúan Takashiro az előre araszoló férfit.

- Hallották emberek! – szólalt meg a rendőrfőnök. – Mindenki menjen innen – tette hozzá és az egyik rendőrautóhoz iszkolt.

Amíg a rendőrök elmentek a hat Zweilt körbevette négyüket. Heiwa gondolatai egyre csak kergették egymást, nem értett semmit. Miért támadnak rájuk? Érezte Buruu kezét, ahogy az ő kezét megfogja, míg a másik oldalt Senmei teszi ezt. Senmei és Buruu a másik kezükkel, ami-ét fogták meg. A kör tökéletes volt. Az erő ott lüktetet köztük.

            Takashiro óvatosan közelített a körben álló négyes felé. Ott volt az akit kereset, bár a haját rejtették. De ő volt az.

- Nekem csak Buruu kell! – szólalt meg Takashiro.

A bejelentésére először meglepetés hulláma söpört végig a társaságon, majd a négyesben más érzések törtek fel. Tudta, hogy képtelen már a lányt elszakítani tőlük. Érezte az az erőt, ami éltette őket, ami még ott lüktetett bennük. Ha egy csata kimenetele kétes, inkább bele se kezdj. Nem, nem áldozhatja fel a Zweilt-eket. Az sem biztos, hogy ez után a mondat után mellé állnának. Hisz rájöttek, hogy hazudott.

- Mit akarsz tőle, Takashiro? – kérdezte Heiwa.

Hangja olyan vadul hangzott, hogy érezhette belőle, hogy inkább megöl mindenkit, de a lányhoz nem nyúlhat.

- Ő nem közülünk, közületek való. Veszélyes! – mondta Takashiro.

- Tévedsz, Takashiro – szólalt meg Senmei villogó tekintettel. – Ő egy közülünk!

- Miért kellett utánunk jönni? – mondta a másik fiú. – Mi azért vonultunk vissza, hogy a világ normálisan éljen!

- Miért kellek én? – kérdezte Buruu Takashiro szemébe nézve. – Nem bántottam senkit, és nem is fogok.

- Azt sem tudjátok, hogy mi vagy. Én tudom! – mondta határozottan Takashiro.

- Ebben is tévedsz! – húzta gúnyos mosolyra a száját Heiwa.

- Mi tudjuk kicsoda Buruu – folytatta Senmei.

- Ő a családunk része – mondta a másik férfi.

- Együtt erősek vagyunk és készek a gonosz ellen harcolni – mondták teljesen egyszerre mind a négyen.

- Akkor gyertek velünk! – szólalt meg Toko. – Gyertek haza!

Mind a négyen a lányra néztek. Toko feléjük indult, bár a többiek próbálták megállítani szavakkal.

- Ti hozzánk is tartoztok – folytatta Toko megállva a négyes előtt.

Tekintete összefonódott Heiwa-val.

- Sajnálom, Toko… de nekünk már más az otthonunk… - suttogta Heiwa.

Egy fejbiccentéssel elköszönt, vagy csak jelzett, mert a következő percben szél söpört végig a parkon, és amikor elállt már csak Takashiro és a Zweilt-ek álltak ott.