A harcnak vége volt, az emberek világa mit sem sejtettek, hogy életüket veszély fenyegette. A város lakói élték a békés mindennapjaikat. A nap lemenőben volt lezárva a napot, hogy, aztán ha újra felkel, eldöntessék a sorsa. A védelemmel ellátott kastély még továbbra is rejtve állt az emberek előtt, mert erre a varázslatra nem hatott a gonosz és jó erőinek eltörlése, mert semleges volt, és már az idők kezdete óta létezett.

A kastély belsejében összegyűltek azok, akik életben maradtak. Most, hogy többé nem volt képességük, se erejük kérdéses volt, mi legyen tovább. Giou Takashiro a kandalló mellett állt és körbenézett a jelenlévőkön. Murasame Tsukumo és Toko, Renjou Hotsuma, Usui Shuusei, Hourai Kuroto és Furuori Senshirou. Ők a régi klán tagjai. Giou Tachibana, Shikibe Ibuki és Fujiwara Isuzu szintén részt vettek a tanácskozáson.

- Nos, - kezdte Takashiro – a vizsgálatok alátámasztották, amit sejtettünk. Az őrzők és duras-ok eltűntek. A ti képességetek is megszűnt. Az, hogy a kastély védelme még létezik az még számomra is rejtély.

- És mi lesz Senmei -jel és Heiwa -val? - kérdezte Toko aggodalmasan.

- Nem tudjuk, hogy hova mentek! - szólalt meg Tsukumo. - Képtelenség őket megtalálni.

- Egyáltalán miért mentek el? - kérdezte Shuusei.

- Velük volt az az iker is.

- Lehetséges, hogy... - kezdte Toko, de Takashiro közbe szólt:

- Nem vonhatunk le következtetéseket, ha nem tudjuk, hogy mi történt pontosan.

- És most mi lesz? - kérdezte Senshirou.

- Várunk és éljük az életet. Figyelünk. Megpróbálhatjuk megkeresni az ikreket – válaszolt elmerengve Hotsuma.

- Igen, ez így lesz a legjobb... - bólintott a szintén elgondolkodó Takashiro.

Senki nem tudta elhinni, hogy az ikrek bármelyike is gonosz mivolta miatt tűnt el. Toko emlékében az utolsó kép jött elő, amikor még látta az ikreket. Az, amelyikkel később látták elmenni őket, ő és Heiwa egyszerre ölték meg a másik ikret, hogy megmentsék Senmei-t. Ha életben vannak is, biztos visszatérnek. Talán idővel. Hirtelen mindannyiukra rászakadt a veszteség súlya. Most, hogy nincs semmi, ami hajtaná őket tovább, rájöttek, hogy szívükben mély űr keletkezett, ahol egykor Luka és Yukai foglalt helyet. Nincsenek többé. Egyenként szállingóztak el a szobájuk felé. Mindenki a maga módján akarta gyászolni, feldolgozni a történteket. A legvégén csak Takashiro maradt a kandalló mellett állva és nézte a kezében lévő poharat. Olyan ürességet érzet a lelke mélyén, mint amilyen a pohár volt. Az arcán lefolyó könnycseppeket nem akarta letörölni. Végül letette a poharat és ő is a szobája felé, vette az útját.

            Senmei sokáig aludt és még így is mérhetetlen fáradtságot érzett. A szülei ágyában aludt, miután visszatértek a gyerekkoruknak színhelyére. Némán, szavak nélkül választottak maguknak szobát. Yami Heiwa szobájába vonult vissza az este, Heiwa pedig a nővéréjébe. A lány egész éjszakát átsírta, míg végül a fáradtság miatt elaludt. A szüleik elvesztése megtörte mindkettejüket. Ezért nem tértek vissza a kastélyba. Húguk elvette a képességeik többségét, de nem mindent. Senmei még érzékelte a telepatikus kapcsolatot a két fiú és közte. Lehet, hogy húguk varázslata csak bizonyos képességükre hatott. Vagy túl mélyen kapcsolódtak egymáshoz. De ezekre már nem tudják meg a választ. Sóhajtva ment ki a fürdőbe, ami a szobából nyílt. A tükörben meglátta a megviselt arcát. A szeme továbbra is olyan volt, mint eddig. Macskapupillájú, és még a színe sem változott. A hegyes szemfogak sem tűntek el, akárcsak hosszú, kecses, ám erős körmei. A duras jegyek. Mikor rendbe tette magát kiment a szobába, ahol az ablaknál Yami-t találta. A fiú még mindig azt a ruhát hordta, amit tegnap. Tegnap. Senmei úgy érezte évek teltek el a csata óta. Újra érezte a lelkében az elvesztés súlyát. A fiú hozzá lépett és magához ölelte.

Yami érezte, hogy a lánynak szüksége van rá. Arra, hogy valaki mellette legyen. Bár meglátva a karcsú, kecses alakját, mást és többet akart. Mégis egy belső érzés előbbre helyezte a lány kívánságát a sajátjától. Fontos volt neki, hogy újra boldognak lássa a szeretet személyt, bármi is az ára. Ekkor kopogtak és Heiwa jelent meg az ajtóban. A fiún csak egy fekete, vékony nadrág volt. Meg sem lepődött, hogy Yami-t a lánynál találja. Végülis mindhármukban még élt a telepatikus kapcsolat. Heiwa este, mikor ideérkeztek, megnyitotta felé a tudatát. Kölcsönösen megszilárdították egymás közötti mentális hidat. Miután Yami megmentette a lányt öccsétől, már csak Heiwa és Senmei maradt neki. De a lelke mélyén örült, hogy az ikrek befogadták.

- Éhes vagyok – jelentette be Heiwa. – A hűtő üres.

Senmei mosolyogva bontakozott ki Yami karjaiból és maghoz ölelte öccsét.

- Akkor ideje szerezni ételt – mondta. – De kéne pénz is.

Heiwa egy ravasz mosollyal mutatta fel a kártyát a kezében:

- Ezt még anyáék hagyták ránk. Mielőtt elmentünk innen mutatták nekünk… - elszomorodott miközben mondta. – Talán érezték, hogy szükségünk lesz rá.

Senmei bátorítóan mosolygott az öccsére:

- Nekem is nagyon hiányoznak, de itt vagyunk egymásnak – mondta – Együtt újra kezdjük.

- Igen, mi hárman – nézett Yami-ra Heiwa.

Senmei is a másik fiúra mosolygott. Yami lelkét hála öntötte el. Ő is elmosolyodott. De látva a lány merengő arcát, ahogy végigmérte, meghökkent.

- Ebben a ruhában nem mehetünk utcára – jegyezte meg Senmei, kiterjesztve a tényt a saját öltözékükre.

- Yami és én keresünk magunknak emberi öltözéket – indult kifelé, intve Yami-nak. – Tíz perc múlva az ajtónál – tette hozzá és Yami kíséretében kilépett az ajtón.

Yami felöltözött a Heiwa-tól kapott ruhába. Egy fekete, hosszú ujjú pólóban és fekete nadrágban állt az ajtóban. Haját összefogta lazán, ami a hátra lógott. Heiwa szürkés, hosszú felsőben és fekete nadrágban volt. Haja fél hosszan, borzosan lógott. Senmei egy barna felsőt és barna nadrágot vett fel. Mikor leért a lépcsőn elbájolóan mosolygott rájuk. Haját most nem kötötte össze.

- Mehetünk – mondta és kilépett az ajtón.

A két fiú követte őt kintre. Yami-nak furcsa volt, mikor beértek a városba. Rengeteg ember jött-ment, tevékenykedett körülöttük. Ha Senmei nem karolt volna belé és az öccsébe, Yami elvezett volna. Határozottan tartottak egy cél felé. Mikor beléptek egy kifőzde ajtaján, az illatok hatására Yami gyomra is megkordult. Szerencsére a bent lévő enyhe zsivaj miatt senki nem figyelt fel rá. Heiwa a kiszolgáló pulthoz ment.

- Á, Heiwa, Senmei! – szólította meg egy idős hölgy a pult mögül. – Régen láttalak titeket.

- Szia, Giya – köszönt kedvesen Senmei. – Hoztunk még egy éhes szájat.

- Örülök. Mit kértek? – kérdezte Giya.

- Nekem, amit szoktam – jegyezte meg fél mosollyal Heiwa.

- Máris. És te? – nézett Yami-ra.

Yami zavartan nézett körbe. Nem szokott ehhez a dolgokhoz. Őket a szüleik valami ételnek alig nevezhető valamivel etették. Bár inkább maguk lopták valahonnan az ételt. Ez is része volt a kiképzésüknek.

- Yami – szólalt meg Senmei – szerintem, azt eszi, amit én. Még nem ismeri annyira az itteni ételeket. Nekem, pedig Hemi-menüt.

- Rendben, üljetek csak le – mosolygott Giya és kiabálva hátra ment a konyhába.

Yami követte a másik kettőt, akik leültek egy üres asztalhoz. Ahogy körbenézett látta hogy mindenki az ő asztaluk felé néz sutyorogva. A fiatal lányok vágyakozó szemmel mustrálták végig őt és Heiwa-t. Mikor azonban egy-egy fiatal lánnyal találkozott a tekintete, az illető zavartan elfordult és vihogva tárgyalni kezdett a társaival. A fiúnak mindez rendkívül furcsa volt.

            Heiwa furcsán érezte magát, és nem az éhség miatt. Mióta elindultak otthonról a tudata egy szegletében egy hang szólt hozzá. Próbálta kizárni, elfojtani, kideríteni, hogy mi az, de egyre erősebben érezte a tudatot. Kétségbeesett, rettegő tudatot. Végül, épp mikor hozták az ételt, felkiáltott benne a női hang, és sürgette, hogy segítsen rajta. A fiú feledve mindent felpattant és kirohant az étkezdéből. A hangot követte, ami, mint egy szírén hívta magához. Egy ideje már úton volt, mire felfedezte, hogy Yami és Senmei aggódva próbálnak vele kapcsolatba kerülni. Visszajelzett nekik, hogy minden rendben, majd folytatta a sürgető hang felkutatását. Mikor elért egy sikátorba került, ahol az egyik sötét árnyékban egy test hevert leterítve. A hang már megszűnt. Odament óvatosan és leemelte a köpenyt, ami takarta az alakot. Egy fiatal, kék hajú lány feküdt eszméletlenül. Ahogy meglátta a szelíd, könny áztatta arcot, elfogta egy furcsa érzés. Gyengéden karjaiba vette a törékeny, könnyű testet és nekiindult a házuk felé. Gondolatban üzenetet küldött a társainak, hogy mi történt és, hogy hozzák a házhoz az ételt. Mikor belépett az ajtón a társai már ott voltak. Senmei szó nélkül helyet csinált a nappaliban, a kanapén. Heiwa letette a lányt, majd a társaira nézett. A másik kettő félig meglepetten, félig kíváncsian néztek vissza rá.

- Képes volt átlépni a tudatom védelmén – suttogta Heiwa. – Ti nem hallottátok őt?

- Nem – válaszolt Senmei.

- Ki lehet? – kérdezte Yami a lány arcát nézve.

- Nem tudom, de veszélyben volt… - mondta Heiwa.

- Menjél, egyél. Én majd vigyázok rá – mondta Senmei. – Kevésbé ijesztő, ha egy lányt lát meg, mint titeket. Nem mintha nem lennétek szívdöglesztők.

A két fiú elmosolyodott, majd a konyhába mentek. Heiwa szinte belapátolta az ételt, mert mindenképp a lány mellett akart lenni, mikor felébred. A tudatában kereste a lány hangjának mintáját és próbálta felvenni vele a kapcsolatot. Percekig semmi nem történt, majd halk kérdést hallott: ”Ki vagy te?” – kérdezte a lány. „Megmentettelek, biztonságban vagy, ébredj fel!” – üzente vissza.

- Heiwa, Yami! – hallották Senmei hangját, mire visszamentek a nappaliba.

A lány már felült és kicsit félve nézett rájuk Senmei mellől.

- Ne félj tőlünk – mondta neki Senmei. – Én Senmei vagyok, Ők Heiwa és Yami. Nem akarunk bántani.

- Hívtál engem – lépett mellé Heiwa és a tudatában is elküldte ezt a mondatot. – Ki vagy te? – kérdezte.

- Buruu… - motyogta megigézetten nézve Heiwa-ra. – A nevem Buruu Ree.

- Ki bántott, Buruu? – kérdezte Heiwa szelíden.

- Nem tudom… - suttogta a lány. – Mindig követtek, és a fejemben érezte őket… bántani akartak. De sosem láttam őket.

- Voltak duras-ok, akik képesek voltak erre – szólalt meg Yami.

- Akkor ezek szerint nem mind pusztult el? – kérdezte Senmei.

- Nem minden képességünk tűnt el – magyarázta Yami. – Lehet, hogy az erősebb duras-ok élnek, csak ők is gyengültek.

- Meg kell védenünk őt – jelentette ki határozottan Heiwa. – Talán, ha egyesítjük az erőnket, akkor rá is kiterjeszthetjük a tudatunk védelmét.

- Kapcsolódott hozzád, szerintem már véded őt – mosolygott szelíden Yami. – Buruu, érzed őket még? – kérdezte a lánytól.

- Nem, már nem hallom őket, csak titeket – nézett meglepve rájuk.

- Akkor most már valóban biztonságban vagy – simogatta meg a lány arcát Senmei. – Éhes vagy? – kérdezte.

- Nem, köszönöm… - mondta zavartan. – Szabad, hogy egy picit magam maradjak? – kérdezte halkan.

- Hát persze – mondta kedvesen Senmei. – Ha bármi kell, csak szólj.

A lány bólintott, majd összekuporodott a kanapén. Heiwa ott maradt mellette a fotelbe ült le, míg Yami és Senmei felmentek az emeletre. A fiú nem ért tudatosan a lányhoz, pusztán a jelenlétével óvta őt. Hisz a saját érzéseit is próbálta értelmezni. A kapcsolat olyan erős volt, mint a nővére és közte, de mégis más.

            Buruu fejében egyre-másra kavarogtak a gondolatok. Mióta az eszét tudta a nagyanyja óvta őt a külvilágtól, míg nem meghalt. Mindig azt mondta neki, hogy ő más, mint a többi gyerek, akiket az ablakból látott az utcán játszani. Tizenkét éves korban maradt magára. A nagyanyja halála után bekerült egy intézménybe, ahol sosem fogadták be. Féltek tőle, mert képes volt dolgokra. Ha félt gyakran tűzgyűrű vette körbe. Ha örült képes volt a levegőbe emelkedni. A legszörnyűbb minden képessége felett, hogy látomások gyötörték, hangokat hallott. Egy nappal ez előtt érezte, hogy a világ megváltozott. Nem tudta miben, de az erejét érezte. Aztán meghallotta őt. Egy hangot, ami valamiért megnyugtatta. Mikor kiszökött az intézetből a rendőrök üldözték. Egész éjszaka rejtőzött. Mikor reggel felébredt négy huligán akarta bántani, ekkor hívta őt. És most mellette ül, némán, mégis biztonságot adott a lánynak. Felnézett rá. A szeme megragadta, mintha ismerős lett volna számára. Már látta ezt a szemet valahol. Annyi kérdése volt, de képtelen volt feltenni. Érezte a fiú tudatának gyengéd érintését, ahogy felé nyúlt. Buruu engedte, hogy a fiú kapcsolódjon hozzá, miközben ő is kíváncsian felé indult. Minden tudást, érzést és emléket megosztottak egymással. Ekkor a fiú tudata elfordult, mintha maga mögé nézne és két másik tudat csatlakozott hozzájuk. Az egyik egy tiszta, lágy, mégis erős. A másik egy határozott, fájdalommal és reménnyel átszőtt tudat, irdatlan erővel. Buruu végre nem érezte magát egyedül, sem furcsának. Immár érezte, hogy egy része valaminek. Hogy családja van.

            Takashiro az irodájában ült az íróasztalnál és olvasott valami jelentést. Kopogtak és az invitálására Ibuki lépett be. A nő odament az asztalhoz és átnyújtott egy dossziét. A férfi átvette és beleolvasott.

- Ez lehetetlen! – suttogta dermedten Takashiro. – Azonnal ki kell hozni onnan!

- Megszökött – mondta Ibuki. – Már mindenhol keresik. Eltűnt.

- Nem tűnhet csak úgy el. Hány lánynak van kék haja? Minden erőnkkel őt kell keresni.

- Zweilt-eket is bevetjük? – kérdezte a nő.

- Nem! Őket ki kell hagyni. Nem kell tudni róla, amíg nem szükséges.

- De, uram, ők gyorsan megtalálhatják.

- Nekik az ikrek felkutatása a feladatuk. Majd én veszem a kezembe az ügyet – indult kifelé, kezében a dosszié. – Készítsék a kocsit!

Miért kellett ez tenned? – kérdezte magában Takashiro. – Firry Eliza, mit tettél? Ezekkel a gondolatokkal lépett ki a bejárati ajtón. Odakint már várta az autó:

- A belvárosi rendőrkapitányságra! – mondta Ibuki-nak.

Sosem gondolta, hogy a múlt így visszaüt. Remélte, hogy a legutóbbi csata az utolsó volt. De nem, mert van egy körforgás, amit semmivel nem lehet megszűntetni. A fény és sötétség sosem szűnik meg. Amíg ezen gondolkodott, megérkeztek. Ibuki társaságban belépett az épületbe. Ahogy a főkapitány irodája felé tartott a bent tartózkodók összesúgtak mögöttük. A rendőrkapitány egy testesebb, öltönyös férfi volt. Mikor meglátta a vendégét, szinte majdnem félre nyelte a kezében tartott italát. A bent lévő titkárnő azonmód kislisszolt Ibuki mellett.

- Mr. Giou! – hebegte. – Mi szél…?

- Mit tud mondani egy Buruu nevű lányról? – mutatta fel a képet Takashiro.

A rendőrkapitány nagyot nyelt:

- Az embereimet riasztotta az Tenrer intézet, ahol árvákat nevelnek, hogy megszökött onnan…

- És hogyan került oda?

- A asszony, aki nevelte meghalt, és a gyámosok lecsaptak rá. Nem tehettem semmit…

- De miért nem szóltak, mikor furcsa dolgokat művelt? Ennek már lassan három éve!

- Uram… én…

- Van olyan is, aki nem hebeg? Ki volt akkor szolgálatban, mikor ezeket lejegyezték? - nézegette a dossziét Takashiro.

- Mirozi nyomozó… - nyögte a rendőrkapitány.

- Hivassa ide!

- Szabadnapos… - nyekeregte reményvesztetten a férfi.

- Hol lakik?

A rendőrkapitány gyorsan, ám remegő kézzel keresgélt a rumlis asztalán. Ibuki az asztalhoz lépett és óvatos, ám határozott kézmozdulattal egy könyvet vett ki. Egy percig keresgélt benne, majd egy kis papírdarabot nyújtott át Takashiro-nak. A rendőrkapitány meglepetésében megdermedt.

- Nos, menjünk – szólt sarkon fordulva Takashiro.

A rendőrfőnök csak akkor mert levegőt venni mikor a kijárati ajtó bezárult Takashiro mögött.