Hajnalodott. Luka az erkélyen állt és nézte a felkelő napot. Érezte, hogy ez a hajnal más, mint eddig. Mintha utoljára látná felkelni a napot. Valami megváltozott. A távolból érkező szél halk suttogással jelezte a változást. Eddig hallani lehetett a távoli város zaját, de most minden néma volt.

            Yukai arra kelt fel, hogy Luka nincs mellette. Mikor meglátta a felkelő napot néző duras-t, megnyugodott. Odalépett mellé és ő is nézte a természet reményét jelző jelenségét. De most más volt. Szinte megbabonázva nézte, mintha búcsúzna tőle.

            Senmei már lent volt a kertben és a távolba nézett. A nap új reggelt hozott, egy új napot a döntésre. Érezte a kapcsolaton keresztül, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Immár nincs több idő, hogy a döntéseket elhalasszák. Érezte öccse tudatának érintését, aki most mellé állt.

            Heiwa-t felébresztette egy furcsa érzés. Szinte könyörgött neki, hogy lemenjen a kertbe, ahol megtalálta nővérét, aki a patak partján állt és a távolban felkelő napot nézte. Nem beszéltek, pusztán megfogták egymás kezét. A kapcsolatuk által mindent megtudtak a másikról, és ez erőssé tette őket. Bármi jön, együtt néznek szembe vele.

            Kiboo egész éjjel nem aludt, miután magához tért a gyógyítási folyamatok után. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy felkészült az utolsó, nagy csatára. Most, hogy felkelő napot meglátta, immár felkészült, hogy megtegye azt, amire született, amire egész eddigi életén át erőt gyűjtött. A szél belekapott a hajába, ahogy az erkélyen állt – mintha megsimogatta volna.

            Miya, mikor látta, mit tett Kiboo, már hívta az összes őrzőt, harcost és jóst. És hívta Shinsei-t is, mert ideje volt felkészülni a csatára. Egész éjszaka a birtok határán egyesítették az erejüket, ahol összegyűltek. Levédték az emberek elől azt a területet, ahol eldől a sorsuk. Érezték az ellenség gyülekezését a csatára, így ezen területet kiemelték a valós, emberi tér-időből. Mert bárhogy dől el a csata kimenete, mentik, akit tudnak. Mert a feladatuk mindig is az emberek védelme volt és lesz.

Toko hirtelen ébredt és gyorsan felöltözött. Egy belső érzés jelezte, hogy valami nagy dolog készülődik. A hallba érve, nem volt egyedül. Az öt fiú, Tsukumo, Hotsuma, Shuusei, Kuroto és Senshirou már ott voltak. Mindannyian, szavak nélkül érették, hogy ez a nap más, mint a többi. A lány már épp szólni akart, mikor Luka, Yukai, Heiwa, Senmei és Kiboo érkezett le a lépcsőn. A családon látszott, hogy felkészültek. Luka-n a fekete, hosszú bőr kabátja volt, fekete nadrágjával, kezében a fekete kardja. Yukai fehér, laza szabású ruhában volt, ami a bokájáig ért, az ő kezében is ott volt a fehér kard. Senmei úgy öltözött, mint egy erdei, harcos tünde a régi képekről. Zöld felsőjére barna kemény bőrből készült mellényt vett, barnás testhez simuló nadrágján egy térdig érő zöldes szoknyát vett fel. Lábán ez alkalommal barna cipő volt. Kezében a harci íja, hátán tegzében a nyilai fénylettek, a derekán lévő, övén a két fél kardja lógott. Heiwa szürke inget, fekete bőrkabátot és fekete nadrágot vett fel, kezében a két sai, övén shuriken-ek. Kiboo fehér ruhában volt, mint anyja, de az ő ruhája arany színnel volt átfuttatva. Mind az öten megálltak a Zweilt-ek előtt.

- Nektek nem kell harcolnotok – szólalt meg Yukai. – Ez a mi harcunk.

- Eddig mi védtük az emberiséget – válaszolt Shuusei. – Ezután is meg fogjuk tenni.

- A te védelmed is a feladatunk része – mondta Kuroto. – Nem hátrálunk meg.

- De bele is halhattok – suttogta Yukai.

- Yukai – szólalt meg Luka mellőle. – Ez az ő harcuk is, az ő döntésük.

Toko érezte a társai és saját háláját a duras iránt. Hosszú idő után, mióta csak ismerik, most lett számukra Luka igazán a csapat része. A család része. A Giou- klán tagja. Mert ez tesz egy családot igazán családdá, hogy elfogadod a másik jogát és kérését, még akkor is, ha tudod, meghalhat. Szinte egyszerre hívták elő a Zweilt-ek a fegyvereiket. Luka és Yukai megindultak kifelé a kastélyból, a többiek követték őket a birtok határa felé. Toko még visszanézett a csendes, semmit nem sejtő kastélyra. Vajon viszont látja e még? Megrázta a fejét, hogy elűzze a zavaró gondolatokat. Most egy cél volt, és azt el kellett érni, bármi áron. Megvédeni a jövőt. A jövőt az emberiségnek, nem maguknak.

            Yami az öccse mellett állva figyelte a hívásukra érkező duras-okat. A világ sötét ereje összegyűlik, hogy átvegyék az uralmat a fény hordozóitól. De érezte, hogy az ellenség is gyűjti az erejét. Akaratlanul is egy arc jelent meg előtte, ami mindent jelentett számára. A köztük lévő kapcsolatot nem tagadhatta egyikük sem. Most is megérintette ezt a kapcsolatot, titkon, úgy hogy senki ne érezze, csak a kapcsolat másik oldala. De mást is érzékelt. Érzékelte azt, hogy öccse tervez ellene valamit. Mert ismerte és tudta, hogy miben nevelkedtek. Igen, valószínű hátba támadja. Hát tegye, akkor hamarabb végez vele.

            Itami megrészegülten figyelte a csatarendben álló duras hordát. Legyőzhetetlennek látszottak, a világ igazi urainak. Mert azok is voltak. És ő lesz, aki vezeti őket. Ha már mind itt lesz, megmutatja nekik, hogy kit kövessenek. Mintha a felkelő nap jelezné a győzelem kezdetét. De mást is érzett. Az ellenség felkészült a csatára. Tekintete a merengő bátyjára tévedt. Mindig dühítette a bátyja érzelemmentes mivolta. Úgy érezte, lenézi őt. De nem sokára rá fog jönni, hogy mennyire téved. Amikor az összes duras megérkezett, Itami gondolta, itt az idő, és rejtve előhúzta a tőrét és Yami-hoz fordult mosolyogva:

- Igazán sok mindent elértünk bátyám – mondta és le akart csapni rá.

Ám bátyja szinte követhetetlenül gyorsan kiütötte a kezéből a tőrt és a másik kezével, elkapta, majd az öccse torkához emelte:

- Megölhetnélek, – mondta érzelemmentesen – de még szükségem van rád. De ha még egyszer rám támadsz, vagy keresztezed az utam… halott vagy… öcsém!

Itami megérezte a félelem keserű ízét, mikor lenyelte. Bólogatott, mire a bátyja elengedte. Itami élni akart, így lenyelte a dühöt és keserűséget, amit a megalázás miatt érzett.

- Induljunk – mondta a bátyja.

Itami még nézte a leugró bátyját, majd követte. Odalent a duras horda felsorakozott mögöttük.

            A csendes parkban egy lélek sem volt. Semmi nem mozdult. A játszótér, amit gyermekzsivaj szokott megtölteni, most üres és kietlen volt. Csupán a távolról érkező szellő mozdította meg néha a körhintát. Ekkor a semmiből két, hatalmas duras jelent meg és összetiporták a játszóteret. Állat formában létező duras-ok végezve az útkészítéssel, most a távolba szimatoltak, majd morogva hátranéztek. Kettőjük között előrelépett Yami és megállt mellettük. Ő is a távolba nézett, aztán egy fejintéssel az érkező duras hordához küldte őket, miközben mellette megjelent Itami. Mindketten a szemben érkezőket nézték. Középen az áruló duras, Luka, mellette Yukai. Oldalukon Heiwa és Senmei. Senmei mellett egy nagyon fiatal, szőke lány jött. A hátuk mögött a hat Zweilt. Mindegyikük kezében fegyver volt. Egy pillanatra megfordult Yami fejében, hogy őrültek, hogy csak ennyien érkeznek ellenük, mikor hirtelen megjelentek az őrzők, harcosok és még két alak. Az egyikük egy nő, a másikuk egy férfi. Bár mindketten ősz hajúak voltak, mégis fiatal arcukon évezredes tudás és erő sugárzott. Mikor kellő távolságba értek, mind megálltak és felmérték az ellenséget. A levegő izzott. Yami tekintete találkozott Senmei-ével, és érezte a lány zavartságát és egyben az elfogadást. Bármi is történt köztük, az nem fogja zavarni a csatában. Yami újra megcsodálta a lány tökéletességét. Egy-egy őrző és harcos a hat Zweilt-hez lépett és a vállukra téve a kezüket egyesültek velük. A hat Zweilt külsőleg nem sokat változtak, csupán a fegyverük alakult át, de érezni lehetett, hogy megnőtt az erejük. A szőke, fiatal lány Luka-ra és Yukai-ra nézett, meg a két ikerre, majd hátrébb ment az őrzők és harcosok mögé. Ott letérdelt és behunyt szemmel, összetett kézzel némán várt. A fehér hajú nő és férfi a lány mellé álltak két oldalt, védelmezőn. Bárki is a fiatal lány, fontos, amit csinál. Yami érezte, hogy a feszültség egyre erősebb. Már nem lehet mást tenni. A harcnak el kell kezdődnie. Hogy mi lesz a kimenetele, azt senki nem tudja. Yami felemelte a kezében tartott speciális kardját és nekilendült. A gondolkodás ideje lejárt, eljött a nap, amire az egész eddigi léte alatt nevelték.

            Luka még utoljára megszorította szerelme kezét, majd szinte egyszerre indultak a csatába. A két testvér a másik két ikerrel ütközött össze, míg a többiek a duras hordát irtották. Ezek a duras-ok erősebbek voltak a régebbieknél, így Luka és Yukai csak együttes harccal voltak képesek küzdeni ellenük. A kettejük közötti összhang tökéletes volt. Pontosan tudták, mikor hova kell lépni, mozdulni, hogy mit tesz a másik. Ha az egyikük támadott, a másikuk védekezett.

A Zweilt párok szintén együtt küzdöttek az újonnan kapott erőikkel. Jól begyakorolt mozdulatok, ki nem mondott jelzések, sok éves ismeretség összekovácsolta tetteiket.

Heiwa Yami-val küzdött. A két fiú egyenlő eséllyel és erővel rendelkezett. Egyik sem tudott a másik fölé kerekedni. Ahogy küzdöttek, mindkettejük tekintete egy másik alakra tévedt. Szívük titokban egyvalakiért dobogott. Szerettek volna odamenni és mellé állni, de egy rosszul értelmezett büszkeség, nem engedte. Mindkettejük lelkében szintén harc dúlt. Két erő küzdött a belső lényükben, mint ahogy kint is küzdöttek egymással. A jó és a rossz örök harca folyt.

Senmei Itami-val küzdött. Úgy tűnt a fiút bosszantotta, hogy képtelen a lány fölé kerekedni, mert tekintetében egyre vadabb tűz éget. Kiszámíthatatlan harcmodora, a csapásokba beleadott erő is ezt támasztotta alá. A lány nem tudta, hogy meddig bírja még kivédeni a csapásokat. Nem volt gyengébb a fiúnál, pusztán képtelen volt a fiúból áradó, mérhetetlen gonoszságtól való rettegésén uralkodni. Tudta, hogy győznie kell, de az elméjét megbéklyózta egy erő, ami ellen képtelen volt küzdeni.

Kiboo egyre csak gyűjtötte az erejét. Mindet, az összest egy célra halmozta fel. Tudta, hogy belehal, de nem érdekelte. Számára csak egy dolog volt fontos, az ártatlanok, a jók élete. Bár érezte a többiek fájdalmát, félelmét, de amit tenni készült, örökre száműzné a szemükből könnyet, békét teremtene, egyensúlyt hozna. Érezte a szeméből hulló könnyet, amit az elveszettekért hullatott, mert tudta, hogy a csatát nem mindenki éli túl. De a szíve mélyén remélte, hogy téved. Mert ő remény volt, még önmaga számára is. Mert nem csak másoknak ad reményt a jövőre, hanem talán sajt magának is. Miya és Shinsei mellette álltak és védték őt a rátámadó duras-ok ellen. Az anyja felkiáltott, mint ahogy a lelkében is felkiáltott a fájdalom. Hallotta apja dühös, fájdalmas kiáltást, mintha a saját érzését visszhangozná. Tudta, érezte, hogy rajtuk nem tud segíteni, s bár fájdalma elviselhetetlen volt emiatt, tovább folytatta az ereje összegyűjtését, hogy megmentse azokat, akiknek még van életük.

Luka a haldokló Yukai mellé kúszott, bár a saját sebe is halálos volt. Mikor a nő mellé ért, utolsó erejével magához ölelte haldokló szerelmét. Tekintetük összekapcsolódott és lelkükben újra élték azokat a pillanatokat, amiket együtt éltek át. Yukai elmosolyodott, mire Luka lehajolt és megcsókolta utoljára, mielőtt a sötétség rájuk borult. Immár Crosszeria Luka és Tamashii Yukai elindultak az öröké tartó közös útjukra az univerzum csillagjai felé.

Senmei-t megdermesztette az anyja és apja fájdalmas kilátása. Akaratlanul is arra fordult, ahol a szülei búcsúzva egymástól elenyésznek, és fényük az ég felé száll. A fájdalom majdnem darabokra törte a szívét. A tudat, hogy elveszítette a szüleit, megsebezte. Hallotta a bátyja és Yami kiáltását és még idejében nézett Itami-ra, hogy lássa a fölé emelkedő, lesújtásra készülő alakját.

A fiú kihasználta, hogy a lány védelméről elfeledkezve térdre esett. Itami-ban felgyülemlett megaláztatás és düh megőrjítette, és ölni akart. Azt akarta, hogy végre valaki az ő keze által haljon meg. Mielőtt azonban fegyvere elérte volna a lányt, két fegyver egyszerre szelte át a testét. Meglepetten nézett a két támadójára.

Yami és Heiwa fegyvere szinte egyszerre végzett a megőrült, gyilkolásra készülő fiúval, aki a számukra oly’ fontos személy életét akarta elvenni. Itami holtan esett össze. Holteste felett a két fiú, lihegve összenézett. Ebben a tettben volt valami, amit egyikük sem értett, mégis pillanatok alatt lett az ellenségből szövetséges. Heiwa kérdezni akart valamit Yami-tól, de végül a nővére felé fordult:

- Jól vagy? – kérdezte.

- Igen, jól vagyok – suttogta Senmei felkelve a földről.

Miután Itami elpusztult Senmei szívét, tudatát elengedte a hideg szorítás. Igen, úgy tűnt a fiú ereje ebben állt, vagy pusztán a belőle sugárzó őrület ereje volt az. Senmei Yami-ra nézett:

- Köszönöm – suttogta a fiúnak.

Yami érezte a felé áramló hálát és még sosem érzett még ilyen csodásat. Vajon miket titkoltak még el a szülei a világról, melynek az elpusztítására képezték ki? A lány köszönetmondására csak bólintott, majd figyelmét a körülötte folyó harcok vonták el. Mi értelme harcolni?- kérdezte önmagától. - Egyáltalán miért kell elpusztítani a jót, mikor az ilyen csodás valami? Vajon egy ilyen lénynek, mint ő, van- e hely ebben a szép világban? Most érezte, látta az önnön gonoszságának undorító mivoltát. Már nem akart az lenni, ami. Szabadulni akart. Ekkor megérintette a karját egy gyengéd kéz. Lenézett a kéz gazdájára. Senmei vigasztalón, mindent értőn nézett rá.

            Kiboo végre sikeresen összegyűjtötte az erejét. Lelkében egy utolsó búcsút küldött a testvéreinek, barátainak, majd egy ősi, a régmúltba veszett varázslatot mormolt el. Míg varázsolt, érezte, hogy mindenki rájött tettére, és meg akarják állítani. De már senki nem tudja megállítani. A két védője továbbra is távol tartotta őket, mert ők tudták, és egyetérettetek a tettével. Kitárta a karját és elmondta az utolsó varázsszavakat, mire kiszabadult belőle az erő, végig söpörve az egész világot. A teste pedig elenyészett az erő fényével.

A hihetetlen fény mindenkit elvakított. Mikor azonban elmúlt, az életben maradottak összenéztek. Madarak csicseregtek, a város zaja megszokottan zengett, a pusztulás helyén a épségben lévő játszótér és csupán kilenc ember állt. Heiwa, Senmei, Yami, Toko, Tsukumo, Hotsuma, Shuusei, Kuroto és Senshirou. Ők maradtak meg és immár érezték, hogy erejük és fegyverük nem létezik, mint ahogy az ellenség ereje sem. Azok voltak, amiknek látszottak. Hat felnőtt és három tinédzser.

VÉGE