Yami az egyik romos épület tetején állt, és nézte a holdat. Gondolatai egy személy körül forogtak. Képtelen volt nem gondolni rá. A látványa valami ismeretlen érzéseket váltott ki benne, köztük a birtoklási vágyat. Akarta őt, bármi áron. Minél többet gondolt rá, annál erősebben akarta. A rögeszméje lett. Érinteni akarta. Senmei. Ízlelgette a lány nevét, mint valami édes gyümölcsöt. Igen, ez a név ráillet a lányra. Ahogy a fekete haja lágyan omlott a vállaira, a szemében látott belső tűz. A karcsú teste, ami már kezdett nőiesedni. Yami megnyalta a száját a látványtól.

- Hát itt vagy – hallatszott öccse hangja a háta mögött.

- Mit akarsz? – kérdezte mogorván.

- Legközelebb én harcolok a fiúval… igazán érdekes páros.

- Rendben. Még valami?

- A kis csaj nagyon… vonzó…

Itami-nak esélye sem volt, hogy kikerülje a bátyja öklét. Meglepetten és sértetten nézett fel a földről a bátyjára:

- Most mi bajod van? – morogta.

- Te vagy a bajom. Ha nem támadtál volna a lányra, ha nem lettél volna átkozottul türelmetlen, akkor legyőzhettük volna őket!

Yami valójában más miatt ütötte meg, de azt az öccsének nem kell tudnia. Ne adj az ellenség kezére olyan információt, amit ellened, fordíthat. Mert ők ketten azok, ellenségek, még ha egy vér folyik az ereikben. Még az öccsére nézett, majd egy ugrással a több méter mélyen lévő járdára érkezett, mintha semmiség lett volna a magasság. Ruganyosan továbbsétált az üres utcán. Már nem érdekelte az öccse. Egy cél lebegett a szeme előtt. A rögeszme égette az agyát. Most valamit akart: akkor, ott és mindjárt akarta. Nem érdekelte hogyan, miként, de megszerzi.

            Senmei az öccse erkélyén állt, aki végre elaludt. A napi esemény nagyon felzaklatta Heiwa-t, ezért a lány addig feküdt mellette, simogatta, amíg elaludt. Most viszont a maga gondolatait rendezte. Még visszanézett az alvó fiúra, majd leugrott az erkélyről és a kertbe ment, a patak partjához. Mezítláb volt, köntösben, vékony hálóingben, mégsem fázott. A patak folyását nézte, mikor hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Ijedten fordult hátra. Mögötte ott állt szinte centikre az ellenség, Yami. Épp vészjelzést akart adni tudatilag, mikor a fiú megszólalt:

- Ne tedd! Nem harcolni jöttem! – mondta, mély, rekedtes hangon.

- Mit akarsz és hogyan…? – kérdezte Senmei.

- A Gion-klán védelme ellenünk mit sem ér – válaszolt gúnyosan Yami. – De ezt ti is tudjátok, nem igaz?

- Akkor is mit akarsz? Azt mondtad, nem akarsz harcolni.

- Látni akartalak – lépett közelebb, és a lány fölé magasodott, mivel Senmei a válláig ért.

Senmei érzékei veszélyre figyelmeztették, de képtelen volt szabadulni a fekete szemek bűvköréből, amik rászegeződtek. Yami felemelte a kezét és a lány haját vette a kezébe, majd az arcához ért. A lányon ezer érzés cikázott át az érintés hatására. Egyszerre vágyott a fiú érintésére, és retteget tőle. A következő pillanatba Yami megcsókolta a lányt. Vadul, birtoklón. Semmi gyengeség nem volt benne, mégis Senmei érzékeit megégette és szinte rabszolgává tette. A tudata utolsó erejével vészjelzéseket küldött egy csatornán, amit egy valaki érzékelt. Yami keze birtoklón simogatta a lány testét, mint ahogy a csókjai is végig perzselte a bőrét, ahol érte. Senmei küzdött az érzések és fogság ellen. Egy pillanatra érezte a fiú védelmének gyengülését és kitört. Ordítva lendítette a fiú felé az öklét, de Yami gúnyos mosollyal megállította a kezét. Majd elengedve arrébb ugrott, így elkerülte Heiwa késének csapását. Heiwa csupán pillantást vetett a nővérére, majd védelmezőn eléállt, szembe a vigyorgó Yami felé.

- Igazán ügyes – szólalt meg elismerően Yami. – Az enyém leszel, Senmei! Most már igazán az enyém leszel – tette hozzá és eltűnt.

Heiwa még ellenőrizte, hogy az ellenség valóban eltűnt, majd nővére felé fordult. Senmei remegő térdekkel omlott az öccse karjaiba. Zokogott. Még sosem érezte magát ilyen megalázottnak. Még sosem rettegett ennyire. Heiwa nem kérdezett, még csak a tudata felé sem közelített, mert érezte, hogy most túl sérülékeny a lány. Pusztán a jelenléte és a belső fényét használta, hogy melegítse és bátorítsa a lányt. És Senmei hálás volt neki. Igen. Képes lesz újra talpra állni. Mert nincs egyedül. A lány kinyújtotta a tudatát öccse felé. Érezni akarta a lelkének ölelő melegségét. A gyógyító erejét, a tisztító fényét. Nem akart gondolni semmire, csak arra, hogy biztonságban van. Szép lassan felépítette a védelmét, amit az ellenség ravaszul megtört. A vereségből újította és erősítette meg, hogy legközelebb már ne sérüljön. Az öccse a maga csendességével segítette. Nem kellettek szavak, mert Heiwa értette a némaságot. Azt is tudták, hogy ezt is titkolni fogják a többiek előtt. Mikor a lány elkészült a védelmével felkeltek a földről és a határ felé néztek.

- Be tudnak jutni – suttogta Senmei. – Erről tudniuk kell.

- Valóban. De másról nem – tette hozzá gyengéden megszorítva a lány kezét.

- Köszönöm… - suttogta Senmei.

- Menjünk be.

A lány csak bólintott és együtt beléptek a kastélyba. A hallban Miya üldögélt az egyik fotelban, és valamin gondolkodott.

- Takashiro elbízta magát – szólalt meg rájuk nézve. – Senmei, jól vagy? – kérdezte aggódva.

A lány bólintott.

- Hála az öcséd gyorsaságának – mutatott helyet a kanapén.

A testvérpár leült és várakozón néztek az öregre.

- Hogyan…? – kérdezte Senmei.

- Megéreztem. Sajnos, kicsit későn. Már öregszem – mondta halkan. – Gondolom, most rengeteg kérdés kavarog bennetek. Az én történetem nagyon régre nyúlik vissza. Még a világ létrejötte idejéig. Igen. Én már akkor léteztem, bár nem ilyen emberi testben. Ezt a formát jóval később választottam. Fura, a sors ismételi önmagát – mosolygott szomorúan. – Vannak, amiket nem tagadhatunk le, hogy öröklődik tovább. Anyátok is azt választotta, még ha más okból is, amit én. A döntéseknek bizony ára van.

- Anyánk… a te lányod? – kérdezte Senmei.

- Igen. De mikor láttam, hogy mi lesz az őrzők sorsa, az emberi testet választottam és elrejtőztem, hogy meg tudjam menteni az univerzumot. Eleinte a jósok nem zárkóztak el a többiektől, mint most. A párom, Shinsei, az első és a legerősebb őrző volt. Ő és én teremtettük meg a népünket, hogy a sötétség ellen harcolhassunk, de közben az emberiség előtt titokban maradjunk, akik nem értek meg a tudásra. Aztán megszületett négy erős ember, Ario, Takashiro, Reiga és Yomi, akikkel szövetkeztünk, de ők nem tudtak róla. Őrzőket adtunk melléjük, akik erőt adtak nekik, és vezetőt, aki irányítja őket. Csak a vezetőjük tudta, hogy mi létezünk, de titokban kellett tartania. A de úgy tűnt minél erősebbek vagyunk, a sötétség még erősebbé vált. Reiga elnyelte az őrzőjét, így megszületett az a Reiga, akit ismertek. Shinsei, látva, hogy mi lett, megteremtette Yuki-t. Ő más volt, mint a többi. Bár volt őrzője, Kleys, de hordozott a minket, őrzőket alkotó szikrából. Ekkor olyan látomást láttam, mivel jós voltam, ami arra kényszeríttet, hogy elhagyjam az őrzőket, és emberi testben rejtőzzem. Az jósok, akik ekkor elkülönültek a többi őrzőktől, védtek engem, mert tudták, hogy így van esélyünk. Mielőtt eljöttem, megszületett anyátok, aki más volt, mint a többi őrző. Harcos lett. Létrejött az őrzők három kasztja. A védők, a harcosok és a jósok. De erről ti is tudtok. Aztán anyátok találkozott Yuki-val, majd Luka-val. Mikor Yuki-val találkozott, hogy segítsen a szenvedésén egyesült vele lélekben és attól kezdve már az a Kyaria lett, aki aztán ugyan úgy beleszeretett Luka-ba, mint Yuki. Bár szerintem Yuki azért szeretett bele Luka-ba, mert minden egyesülés után kezdték átvenni egymás érzéseit. De ami mindannyiunkat meglepett, az Luka érzelmei Yuki, majd Kyaria iránt. Arra volt példa, hogy őrzőt elnyel a sötétség, de az, hogy egy duras-t megváltoztat a fény, az teljesen új volt. A jövő megváltozott. A jósok sem tudták mi lesz. A jövő ezer részre ágazott, és egynek sem lehetett látni a végét. Így hát vártunk. Mikor aztán Kyaria kérte apját, hogy megmentse Yuki-t és az apja engedett neki, a jövő megszűnt. Senki nem látott semmit. Mire megállítottuk volna, Kyaria már félig ember volt és már nem volt visszaút. Innentől már ismeritek, a történetet. Úgy tűnt visszaáll az egyensúly, mikor megfogantatok. Mikor megszületik egy erő, megszületik az ellenerő is. Ha már megszületett az ellenerő, már lehetetlenség visszafordítani az eseményeket.

- Van esélyünk, bármilyen esélyünk? – kérdezte Heiwa.

- Nem tudom, Heiwa. A jövő megint ezer ágra szakadt. Kavarog a jövő, mindig mást mutat, mintha másodpercenként változna. Egy biztos, harcolnunk kell.

- Mi volt az, amikor vitáztál Takashiro-val. Mit nem akarsz, hogy újra megtegyen? – kérdezte Senmei.

- Takashiro testében egy duras lakozik. Azért tette, hogy megnövelje erejét, és az életét hosszabbítsa, de, mint mindennek ennek is ára van. Félek, hogy előbb-útóbb a duras átveszi a hatalmat Takashiro felett. El akarja engedni, de egy fogva tartott duras, veszélyes, ha elengedik. Az övé ráadásul olyan tudás birtokában van, ami mindannyiunkra veszélyt hozna. Ha viszont magában tartja… meg is ölheti. Bárhogy is dönt, a duras-nak halnia kell. De neki nem lesz ereje, hogy megölje, mert a duras már felnőtt. Már túl erős.

- Mi meg tudnánk ölni? – kérdezte Heiwa.

- Igen. De nem kérhetlek titeket… És az sem biztos, hogy Takashiro életben maradna utána.

- De anya képes lenne meggyógyítani… - mondta Senmei.

- Valóban. Az őrző és a Szikra ereje képessé teszi… - morfondírozott Miya. – Talán sikerülhet. Nos, elgondolkozom rajta, de most már ideje az ágyba mennetek. Túl sok minden történt mostanság.

Heiwa felkelt és indulni készült. Ám Senmei az öreghez lépett és a szemébe nézett:

- Yami… - kezdte a lány, de Miya közbe szólt:

- Amit tett veled az szörnyű, de nem szégyenkezhetsz miatta. Hogy miért tette, azt még nem sikerült kiderítenem, de mindenképp rá fogok jönni. Ne aggódj, a jósok erősítették a birtok védelmét, amíg mi beszéltünk. Nem jöhet többé vissza – mosolygott lágyan a lányra.

Senmei lelke megnyugodott, ezért képes volt félelem nélkül elaludni az este.

            Kiboo elgondolkodva ült az ágyában. Este érzett valamit, ami megijesztette. Akart menni, hogy segítsen a nővérén, de addigra a bátyja már ott volt. Aztán segített, hogy meggyógyítsa nővérét. Tudata egyesült a testvéreivel, így pontosan hallotta, értette, amit Miya mesélt nekik. A testvérei nem tudták, hogy húguk képes úgy csatlakozni hozzájuk, hogy ők azt észre sem veszik. Ezt a képességét titokban tartotta, mint azt is, amire még képes. A fájdalmára, amiket átvesz másoktól. A megérzésekre, a jövőről látott látomásokról. A lelke mélyén őrzi mindezt, ahová senki nem ér el. Látta és tudta, hogy mi lesz a jövő. Ő már a születésekor látta. Drága Kleys. Igen, magában őrizte a volt őrző lelkét és erejét, mint ahogy Yuki lényét is. Ők ketten erősítik, bátorítják, vezetik, tanítják. A megérzései arra is kiterjednek, hogy megérzi valakiben a szándékot. Mikor az ellenség, aki betört a birtokra és Senmei-re támadt, megérzett benne valami pislákoló fényt. Ahol pedig felüti a fény a fejét, ott a sötétség meghal. Kopogás térítette magához. Elzárta magában a felfedezést, és újra Kiboo lett, akit mindenki ismert. Behívta a kopogtatót, aki a nővére volt.

- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva a nővérére.

- Jó reggelt! Jól vagy? – kérdezte Senmei.

- Igen, miért? – kérdezte meglepve Kiboo.

- Mert még mindig ágyban vagy.

- Téged vártalak – mondta ártatlanul – Ki öltöztet fel? – mosolygott kedvesen.

Senmei elnevette magát, és segített a ruhaválasztásban. Kiboo megnyugodott, hogy nővére nem érezte meg, amit rejtett magában.

            A reggelinél mindenki titkolt mindent, ami benne volt. Senki nem akarta kimondani, amit a lelkében rejtett. Most inkább élvezték egymás társaságát. Luka az ablaknál állt és nézett ki az ablakon, míg mögötte mindenki más étkezett, beszélgetett, tréfálkozott. Még Takashiro is jelen volt az asztalnál. Bár ő hallgatagon evett, néha hozzá-hozzáfűzött valamit az épp elhangzott beszélgetésbe. Miya Kiboo-val társalgott, míg Toko, Yukai és Senmei nevetgéltek valamin. Hotsuma, Shuusei, Isuzu és Tachibana egymást ugratták valamivel. Kuroto és Senshirou halkan tárgyaltak valamit. Heiwa csak piszkálta az ételét és merengett valamin. Luka nem nézett oda, de mintha a fia megérezte volna, hogy figyeli őt. Odalépett az apjához és ő is kinézett az ablakon.

- Mit tennél, hogy megvédd azt, akit szeretsz? – kérdezte halkan az apjától.

- Bármit.

Heiwa elmerengett a válaszon. Luka meg akarta kérdezni, de a fia csak megrázta a fejét és elment az apja tekintetével követve. Vajon mit akar tenni? Mi jár a fia fejében? Kérdés, te mit tennél? – kérdezte önmagától. Már többször beszélt erről Yukai-jal. Mindketten tudták, hogy mit tesznek a végső harckor. Csak ezt tudták elképzelni. Ők már megélték a maguk boldogságát. Már mindent megkaptak, amire vágytak. Ideje tovább menni. Számukra ez lenne a legcsodásabb befejezés. Az örökkévalóságig együtt, úgy, hogy közben megvédik azokat, akiket szeretnek. Nem engedhetik, hogy olyanok, mint a Zweilt-ek, mint a gyermekeik, a barátaik, testvéreik vállalják fel a tartozás megfizetését, amit ők halmoztak fel. Igen. Meg fogják tenni ezt. Együtt voltak, vannak és lesznek. Ezen, semmi nem változtat, még a halál sem.