Senmei furcsán érezte magát reggel, mikor nem a saját ágyában ébredt. Ráadásul Kiboo átjött és egész éjszaka mocorgott. Senmei még dörgölte a szemét, s közben tudat alatt csatlakozott az öccséhez. Érintették egymást, amolyan „jó reggelt” módon. Mikor megérezte az öccsét már ment is rendbe szedni magát. Még nem végzett, mikor a fürdő ajtajában Kiboo jelent meg szemét dörgölgetve.

- Jó reggelt... - motyogta Kiboo.

- Jó reggelt, jól aludtál? - kérdezte Senmei, mikor húga a karjaiba került.

- Igen.

Lekéredzkedett Kiboo a nővére karjából és az ajtó felé sietett.

- Hova mész? - kérdezte Senmei.

- Anyáékhoz... – válaszolt, és már el is tűnt az ajtón kívülre.

Senmei megérintette anyja tudatát és megnyugodva tapasztalata, hogy békésen hullámzik. Akkor biztos alszik. Miután húga elment Senmei felöltözött, és az öccse szobája felé vette az irányt. A mai nap a kedvenc szoknyája, ami combközépig ért, és ujjatlan póló mellett döntött. Az elmaradhatatlan, és imádott szandálját vette fel hozzá. A ruháik nem sokkal utánuk érkezett. Kopogás nélkül lépett be az öccséhez, aki épp a fekete nadrágját vette fel. Csupasz felsőteste már izmosodott, már nem volt olyan sovány, mint egy évvel ez előtt. Mikor felvette a fehér, rövid ujjú ingét Senmei odalépett elé és begombolta neki. Heiwa engedte, és közben egyre csak nővére arcát nézte. Olyan mély érzések kavarogtak bennük, amiket senki nem értett meg. Kapcsolatuk már születésük előtt létezett. Bár egyikük sem gondolt a másikra szerelemmel. Nem. Ez más volt. Mikor a lány befejezte a munkáját felnézett öccse arcába. Egy percig nézték egymást, majd Senmei elmosolyodva megsimogatta a fiú arcát.

- Menjünk, nézzük meg, mi van anyáékkal – mondta Senmei.

Heiwa követte a lányt a mellettük lévő szobába. Mikor beléptek, Kiboo épp apja mellkasán ült és valamit magyarázott. Az anyjuk nem volt már a szobában. Heiwa lazán megállt az erkélyajtóban, míg Senmei a kanapéra telepedett. Heiwa alaposan végig mérte a nővérét, majd kinézett a tiszta kék égboltra. Senmei szintén végigmustrálta az öccsét. Egyikük sem tagadta, hogy a másik mit gondol a kapcsolatuk, ezen részéről. Számukra felfedezőút egy furcsa világba, amit még nem ismernek. Ez nem okoz fájdalmat, mivel ismerik egymást. Ebbe a világba senkit nem engednek be. Még Kiboo-t se, pedig ő képes rájuk hangolódni. Az apjuk és anyjuk egyszer kapcsolódtak hozzájuk, de számukra értelmetlen volt, és rendkívül ijesztő. Mint amikor annyira vagy képes látni, hogy csak árnyakat látsz magad körül.

- Jó reggelt! - lépett be az anyjuk a fürdőből egy szál törülközőben.

Nos, egy biztos, ebben a családban senki nem szégyenkezhet a kinézete miatt. Az anyja végignézett a családján és igyekezett nem szólni semmit a látvány miatt. Ugyanis időközben apja már felkelt és most az erkély ajtónak támaszkodva nézte az anyját. Apján csupán egy fekete pizsamanadrágszerűség volt. Végül az anyja próbálta legyűrni a félemberi mivolta gyengeségét, a zavartságát. Senmei sokat nevetgél azon, hogy az apja miként tudja szinte levenni a lábáról őt. Az öccse, Heiwa is hasonlóan dobogtatja meg az emberi lányok szívét. Pedig még fiatalok. Ez az erő a félduras létük része. Senmei is tudta, hogy ahol csak megjelentek minden emberi férfi szinte le sem tudja venni róla a szemét. Ebben is különbözik tőlük Kiboo. A húguk olyan ártatlan és kedves, hogy szinte bármit megkap. Ez a bűverő még Senmei-re és Heiwa-ra is kihat.

- Szerintem ideje felöltözni és lemenni... - mondta az anyjuk. - Kiboo... te is öltözz fel!

- Majd én segítek – kelt fel Senmei, és egy utolsó búcsúpillantást vetve öccsére, elment.

            Luka lépett ki először a szobából és ment le a földszintre. Fekete ingbe és nadrágba öltözött, míg Yukai egy egyszerű szürke pólót és szoknyát vett fel, szandállal. Yukai Luka-ba karol, míg a fiuk, Heiwa, lezser módon, zsebre dugott kézzel bandukolt utánuk. Épp a lépcsőnél jártak, mikor rózsaszín ruhába öltözött Kiboo futott el mellettük. Senmei az öccséhez csatlakozott.

- Miya mama!!! - hallották Kiboo hangját.

Mind a négyen összenéztek.

- Hát, tartogat az élet meglepetéseket – nevetett Yukai, és Luka-t húzva nekiindultak a lépcsőnek.

Odalent valóban ott állt Miya, karjában Kiboo. Miya egy hetvenéves kinézetű, őszes haja kontyba fogva, tekintete vesébe látó, fekete. Luka-nak a válláig ért mégis olyan erőt sugárzott magából, amit még egy horda duras-t is meghátrálásra kényszeríttet, volna. Halkan beszélt általában, de olyan határozottsággal, hogy muszáj ráfigyelni.

- Miya! Nem bírtad nélkülünk? – kérdezte Yukai.

- Még nem fejeztem be a munkám! – nézett Yukai-ra, miután letette Kibbo-t a kezéből. – Te is nagyon jól tudod, hogy a gyerekeknek tanulnia kell, Yukai! – érintette meg a lány arcát. – Ez a harc nagyon veszélyes és sok áldozatot követelhet, ha nem vagytok felkészülve! Ezt neked is pontosan tudnod kell!

- Tudom, Miya… - suttogta Yukai szomorúan elmosolyodva. – Örülök, hogy itt vagy!

Hosszú idő után, mióta ismerik az öregasszony kedvesen Yukai-ra mosolygott:

- Én is, Yukai… nekem… - kezdte, de komollyá vált az arca és befejezetlenül hagyta.

- Erzores Miya! – hallatszott Takashiro hangja az iroda ajtóból.

- Giou Takashiro – fordult a férfi felé komoran az öreg nő. – Te még mindig jól tartod magad!

- Rég láttalak, öreg.

- Valóban rég volt. Gyere, beszélgessünk el a régi időkről – mondta Miya, és a kert felé indult.

Luka, Yukai, Senmei, Heiwa és Kiboo meglepetten nézett a távozó két alak után. Mindenki fejében ezer és ezer kérdés kavargott. Gondolataikat az érkező hat Zweilt szakították meg. Egyikük sem akarta, hogy megtudják, hogy az imént mi zajlott le. Szinte némán egyeztek meg a titoktartás mellett. Bár sejtették, hogy a titkoknak ára van. És minden titokra fény derül, nagyon hamar.

Itami a bátyja felé lendült, shurikan-okat hajítva felé. De bátyja résen volt, mert elővéve félkörívű, több szintű késekkel kialakított fegyverével, eltérítette. Ám Itami nem adta fel és a csukló tőrével folytatta a támadást. Bátyja, Yami, ugyan nem volt olyan fürge, ravaszságban és taktikában lefőzte öccsét. Mióta tudatukra ébredtek, sőt még létezésük előtt olyan harcra készültek, amilyen még nem volt. Ők győzelemre születtek. Arra készítették fel őket, hogy pusztítsanak. A szeretet nem létezett a szótárukban. Fájdalom, verség, szomorúság, kegyelem. Ezek a szavak semmik voltak. A saját anyjuk sem érintette, simogatta, etette, gondozta őket. Anyjuktól csak a halált tanulták el. Az érzéseiket elrejteni, kiíratni volt az egyetlen helyes döntés. Amint elő tudták hívni a fegyvereiket az életért kellett küzdeniük, hogy erősek legyenek, könyörtelenek. Itami haja aranybarna volt, mint apjának, szeme hideg kék, mint anyjáé. Yami haja sötét barna, majdhogynem fekete, szeme fekete, mint az éjszaka. Yami arcán semmilyen érzelem nem látszott sosem, szeméből is hideg, tűz sugárzott. Itami már kevésbé tudta kordában tartani az érzéseit. Általában dühös volt, szemében az ölés őrülete villant elő. Elvétette Itami a lépést, mert túl türelmetlen volt, és a bátyja kihasználta. A fegyvere centikre állt meg öccse arca előtt. A vereség még elszántabbá tette, és gyűlölet ott forrt benne.

            Heiwa a birtok bejáratánál állt és nézte a kinti forgalmat. Vágyott rá, hogy egy kicsit máshová elmehessen. Hogy ember legyen. Igen. Heiwa ember szeretett volna lenni. Nem ez a valami, ami valójában. Egy valaki értette meg, Senmei. Mert ő is az akart lenni. Ez egy újabb titok, ami köztük maradt. Visszanézett a távolba, az alig látható kastély tornyára. Vajon mennyire lesznek mérgesek rá, ha elmegy? Legfeljebb hallgathatja, hogy milyen felelőtlen. Egy ugrással kint is volt a határon kívül, és nekiindult a városnak. Már egy ideje sétálgatott a forgalmas utakon, mikor megérezte nővére jelenlétét. Egyszerre volt dorgáló és megértő. Heiwa hátrafordult és már látta is a lányt. Ez alkalommal szolid farmert, pulcsit és cipőt vett fel, akár csak Heiwa. Nem akartak nagy feltűnést.

- Hát te? – kérdezte mellé érve Senmei.

- Sétálok egyet – vont vállat Heiwa.

- Nélkülem?

- Tudtam, hogy megtalálsz, ha akarsz.

- Mielőtt kiléptem utánad a birtokról, apánk utánam szólt. De a válaszom hatására elengedett, azzal az üzenettel, hogy legyünk óvatosak.

Heiwa elmosolyodott. Igen. Apjuk ilyen volt. Aggódott, mint anyjuk, de tudta, hogy mikor kell engedni. Persze néha pont fordítva történt. Heiwa elindult nővérével tovább az úton. Beszélgettek minden féléről és élvezték, hogy emberként léteznek, még ha rövid ideig. Egy játszótéren álltak meg és figyelték a lemenő napot. Senmei az egyik hintában üldögélt, míg Heiwa a hinta lábának támaszkodott. A szél lágyan fújt át az üres téren. Már senki nem volt rajtuk kívül. Ekkor megjelentek. Senmei és Heiwa egyszerre érezték meg őket. Ketten voltak, velük egyidősek. Az egyikük egy aranybarna hajú, a másik szinte fekete. Egymással szemben álltak, a két-két testvér, az egy-egy iker. Percekig csak egymást nézték, felmérték egymást. Heiwa kinyújtotta a tudatát, hogy megérintse az övéket. Máris érezte a nővére tudatát, ahogy erősítve, védelmezve vele tart. A másik két tudat szintén elindulhatott, mert szintén összefonódva csapódtak egymásnak. Mindkét fél csak tapogatózott a másik fél tudatának határán. Néha-néha egy-egy tudatcsapást mértek a másikra, hogy ellenőrizzék a védelmüket. Látták, hogy tudati erejük egyforma erős, így nem jutnak semmire. A két fél visszahúzódott és előhívták fegyvereiket. Körbetáncoltak, várva a másik fél támadását. Úgy tűnt, a kisebbik ellenfél, az aranybarna megunta, hogy csak köröznek, mert Senmei-re támadt. Valószínű azt hitte, hogy mivel lány, ezért könnyű préda. De tévedett. Senmei kezében megjelent egy-egy rövid kard. Kivédte a fiú csapását és támadott. Heiwa a saját ellenfelére fordította figyelmét, aki már lendült is felé. Azt hitte Heiwa a nővérét figyelve, nem vette őt észre. Pontosan abban a pillanatba védte ki, mikor kellett. A két fronton történő harc tökéletesen kiegyensúlyozott volt. Egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. Ezt észrevéve a feketés hajú fiú jelezve a másiknak arrébb mentek, a fegyvereiket eltűntetve.

- Minden tiszteletem a tiétek – szólalt meg a feketés hajú. – A nevem Yami, ő az öcsém, Itami. Ez a küzdelem még csak bemelegítés volt. Pusztán bemutatkoztunk.

- Mi is így látjuk. Az én nevem Heiwa, ő pedig a nővérem, Senmei.

- Igazán örvendek kisasszony – mondta Yami nyájasan, és elmosolyodott Senmei felé. – Remélem, még találkozunk – tette hozzá és testvérével együtt eltűnt.

Senmei összenézett az öccsével. Mielőtt bármit szóltak volna, megjelentek szüleik és a Zweilt-ek. A megérkezettek még látták az eltűnő ellenfelet. Anyjuk dermedten nézett utánuk, míg apjuk mellette állt védelmezve. A Zweilt-ek Heiwa-ékhoz mentek.

- Jól vagytok? – kérdezte Hotsuma.

- Nincsen bajunk.

- Miért jöttetek ki egyedül? – szólalt meg Toko aggodalmasan.

- Sétáltunk egyet – mordulta Heiwa, és elsietett nővérével a nyomában.

Nem akart maradni. Nem akart magyarázkodni. Nem akart mást, csak békét.

            Yukai még mindig a feketés hajú fiú tekintetének hatása alatt volt. Nemcsak mert ismerős volt, hanem mert nem látott benne semmi érzelmet. Hideg, számító, kegyetlen. Ekkor eszébe jutott az első látomása. És felismerte benne ezt az érzelmet. Luka kezének érintése térítette vissza az emlékezésből:

- Menjünk haza! – suttogta Luka.

Yukai csak bólintott és hagyta, hogy a duras vezesse. A kastélyba érve Takashiro és Miya várták őket, nem túl békés hangulatba. Miya épp Takashiro-val vitázott.

- Nem, Takashiro! Ez alkalommal te nem szólhatsz bele! – emelte fel a hangját Miya. – Nem hagyom, hogy még egyszer… - nem fejezte be, mert észrevette a megérkezőket.

Még vetett egy szúrós pillantást a Giou klán vezetőjére, majd elviharzott az emelet felé. Takashiro még nézte, hogy elmegy, majd az érkezőkre fordította a figyelmét:

- Szóval találkoztak az ikrekkel – közölte a tényt. – Várható volt. Remélem, hogy minden rendben lesz… - suttogta, úgy tűnt valami olyasmire hívták volna fel a figyelmét, amire nem akart gondolni.

- Takashiro-sama… - kezdte Toko.

- Semmi… Menjetek pihenni… - vágott közbe és ő is elment.

Yukai úgy érezte, újabb váratlan helyzet megélése, már kiégeti az amúgy is zakatoló agyát. Már nem akart gondolkodni, már nem akart semmit. Igen. Pihennie kell. Felnézett Luka-ra és a világ elsötétedett.