Öt év telt el. Toko és Tsukumo a birtok határain kívül harcba kerültek az ellenség új születésű katonáival. Bár rengeteget gyakoroltak és erősödtek, ezek az új katonák… démonok sokkal erősebbek voltak elődeiknél. Ezért nem is csatároztak velük, ha elkerülhető volt. De ezek hirtelen csaptak le rájuk. Toko reménytelennek érezte a győzelmüket. A démonok öten voltak, míg ők csak ketten. Ráadásul még a társaiknak sem tudtak jelezni. Egy picit hiányzott Luka. Mióta elmentek Yukai-jal szinte minden alkalommal érezte hiányukat. Vajon mi van velük? Mikor térnek vissza? Öt éve az egyik jós kérésére elrejtőztek Luka-val egy ismeretlen helyen, hogy a gyermekek épségben fel tudjanak nőni. Takashiro is egyet értett a jós tanácsával, mert megtudta, hogy a nő, Isadora félig duras. Távol is tartották magukat tőle. Pusztán nagyon messziről figyelték. A jós tanácsára edzésbe kezdtek, hogy megerősödjenek. Ez mind szép és jó, de olybá tűnik, nem sok értelme van. Toko ránézett a szintén fáradt Tsukumo-ra. A testvére szemében ugyanaz a tehetetlenséget és reménytelenséget látta, mint a sajátjába. Ekkor felhangzott egy hang:

- Fény nyila! Indulj útnak! – jobb oldalról érkezett a nyíl és két démont is elpusztított.

Odanézve egy fiatal tizenéves lány állt a sziklán. A következő percben jobb felől egy tizenéves fiú támadt a másik két démonra. Két kezében egy-egy sai-t tartott. A háromágú tőrök úgy hasították át a démonok védelmét és testét, mint a vajat. Már csak egy démon maradt, de az sem sokáig. Luka és Yukai érkezett melléjük, és a két kard egyszerre végzett a démonnal.

- Anya! – szaladt hozzájuk balról egy szőke kislány.

- Kiboo! Mondtam, hogy maradj a helyeden! – sóhajtott Yukai.

- Senmei, Heiwa! – szólította a másik kettőt Luka. – Szép volt, menjünk!

Toko végre megtalálta a hangját:

- Yukai! Luka! Ti hogyan…? – kérdezte, de Yukai közbe szólt:

- Toko, muszáj mennünk! Itt nem biztonságos! Majd a birtokon beszélünk! – indult a karjában tartva a szőke kislányt.

- Rendben, menjünk – sóhajtott Toko és követte a testvérével együtt az öttagú csapatot.

Nem igazán értették, hogy miként lehetséges, hogy három gyerek van. Legalábbis Toko ezen rágódott útközben. Yukai, mikor elment ikrekkel volt terhes, de csak öt év telt el. A tizenéves lányon laza, buggyos szárú szürkés nadrág, hasonló színű póló és szandál volt. Hosszú fekete haja a derekáig ért. A fiú, hasonló fekete hajú volt, bár öltözéke Luka-éhoz volt inkább hasonlatos, csak épp szürke színbe. Luka-n most fekete ujjatlan, hosszú kabátban és fekete nadrágban, fehér ingben mutatkozott. A kis szőke hajú lány sárga ki ruhácskában szaladgált, miután a birtokra érve anyja elengedte. Yukai barna hosszú ujjú pólót és barna nadrágot vett fel. Szinte semmit nem változott, pedig öt év telt el, és még Toko is formásodott az idők folyamán. Már nem voltak huszonévesek. A kastélyhoz érve Yukai megtorpant és az épületet nézte elmerengve, szája sarkában halovány mosollyal.

- Hiányzott – suttogta halkan Toko-ra nézve. – Jó újra hazatérni.

- Mi is örülünk nektek – szólalt meg Tsukumo.

- De most ideje, hogy meséljetek! – tette karba a kezét Toko.

- Légy türelmes, Toko – mosolygott Yukai. – A többieknek is el akarom mondani… elég lesz egyszer.

- Anya! – kezdte Senmei. – Körülnézhetek?

- Persze itt biztonságban vagyunk – válaszolt Yukai.

Senmei intett a fejével Heiwa-nak, aki szó nélkül követte a lányt.

- Ők…?

- Igen, ők az ikrek… ő pedig – mutatott Luka kezében ámuldozó szőke kislányra – egy évvel később született.

- De hisz… csak öt év…

- Igen, jóval gyorsabban fejlődnek. Mint ahogy a hasamban is. Pont felezik a normális emberi fejlődési időt. De jól vannak. Az ikrek ereje Kiboo születésekor jelent meg, Kiboo-é most jelentkezik. Senmei és Heiwa már képesek használni, de Kiboo még ismerkedik vele. De sajnos már nem tudtunk maradni, míg az övé is kiteljesedik. A démonok egyre erősödnek.

Amíg beszélgettek, a kastélyból kijöttek az ott lakók. Yukai boldog mosollyal nézett végig rajtuk. A csapat, Takashiro, Tachibana és Isuzu meglepetten nézett a három gyerekre. Végül Takashiro elmosolyodott és közelebb lépett:

- Örülök, hogy visszatértetek. Erősítéssel.

- Nos, Senmei és Heiwa valóban tud harcolni – mondta Yukai – De Kiboo-t még nem küldeném a frontvonalba.

Mindenki a kislányra nézett, aki épp hallgatta Luka mesélését. A kislány ámuldozva nézett fel a mellette guggoló apjára. Toko-nak dejavu érzése volt. Ahogy a kislány nézett a duras-ra, olyan volt, mint Yuki. A kislány szőke fürtjeibe belekapott a szél. Kék szemében némi arany és ezüst színezet volt, még a macska-szerű pupillái sem vontak le szépségéből, sőt különlegessé tette. Ekkor siettet oda a két iker. Most Toko az ő arcukat is megnézte magának. Hasonlítottak szüleikhez, szinte nehéz volt megmondani milyen mértékben. A szemük viszont az apjuké volt, a színüket kivéve. Senmei szeme aranybarna volt, mint anyjáé némi ezüstszínezettel. Heiwa-é ezzel szemben ezüst volt aranybarna színezettel. Ekkor megjelent Sodom is, mire Kiboo elszakadt apjától és gyermeki lelkesedéssel kiáltott fel:

- Sodom!! – magához ölelte a kis lényt.

Luka csatlakozott Yukai-hoz, aki elindult a kert felé.

            Végre hazatértek! Jó volt újra látni a barátaikat, testvéreiket. Épségben voltak, aminek Yukai szintén nagyon örült. Mennyit aggódott az elmúlt öt év alatt. Furcsa, hogy Luka nem őrült meg mellette. Vajon meddig élvezhetik a családi békét, amíg újra harcba keverednek. Bárcsak egyszer és mindenkorra vége lenne az örökös küzdelemnek! Bár igaz, amíg él az erő addig az ellenerő is. Ez azt is jelentheti, hogy csak akkor lesz vége, ha mindannyian, a gonosszal együtt odavesznek. Akkor van talán jövője az emberiségnek. Kinek kell… kiknek kell meghalni, hogy végre vége legyen? Ez alkalommal kit kell feláldoznia? Lehet, hogy saját magát? Az könnyű lenne. Szó nélkül megtenné. De azt is tudta, hogy ez most nem lesz elég. Bár nem beszélt erről Luka-val sejtette, hogy a duras fejében is ezek a gondolatok járnak. Jól ismerték egymást, szinte egynek voltak a két fele. Megálltak a patak partján és elgondolkodva álltak. Nevetésre fordultak hátra a társaikra. Hotsuma épp Kiboo-t tartotta a kezében és nevetgéltek. Úgy tűnt, mindenki észrevette a kislány erejét. Már mikor először nézett az apjára, mikor először szólalt meg, már tudták, hogy ő teljesen Yuki újjászületése. Bár kinézetre teljesen elütött mindűktől, kivéve az egy-két tagadhatatlan vonást. Ami az ikreket jelenti, ők a szüleik pontos mása. Heiwa tagadhatatlanul az apja, míg a lány az anyja. Bár az ő vonásaik is kevertek, a jelleműk szilárdan szüleiké. A nevük tökéletesen tükrözi azt, amik. Heiwa a legnyugodtabb, vezetői határozottsággal rendelkezik, és sugárzik belőle a béke. Senmei eleven, mégis sugárzik belőle valami belső fény, sugárzás, valami tiszta. Kiboo-ra ha ránéznek, ha megérinti az embert, szinte bármire képessé teszi, mert sugárzik belőle a remény. A kastély előtt lévő társaik, úgy tűnt, megérezték ezt, mert sosem tapasztalt boldogság áradt belőlük, ahogy a kislánnyal játszottak, beszélgettek. Ez alól még a büszke, megközelíthetetlen Hotsuma, és a tiszteletet parancsoló vezér, Takashiro sem volt kivétel. Yukai tudta, hogy most már senki nem veheti el Kiboo életét, mert mindenki az ő védelmében bármire hajlandó lesz. Még Yuki-ért sem tettek volna meg ennyit, mint most Kiboo-ért. És nem azért, mert kevésbé szerették, hanem mert mindannyian érezték, hogy a kislánynak élnie kell. Ezt szavak nélkül is tudták, érezték. Ekkor megjelent a jósnő, Azyss:

- A harc ideje közeleg. Selyas és Isadora tudja, hogy új erők születtek. Készen kell állnunk.

- Bárcsak… - kezdte Yukai.

- Ne gondolj a legrosszabbra… Yukai – szólt közbe Azyss, és a lány vállára tette a kezét.

- Van olyan jövő, ahol nem halnak meg? – kérdezte Yukai.

Azyss mélyen hallgatott, majd halkan elmosolyodott:

- Vannak a jövőnek olyan mélységei, amiket még mi sem látunk. Egy biztos, a győzelem – tette hozzá Azyss és eltűnt.

- Utálom, amikor ezt csinálod! – kiáltotta Yukai a jós után, és egy halk nevetés hallatszott.

- Biztos, hogy jó őt sértegetni? – kérdezte Luka.

- Nem sértegettem, csak megmondtam a véleményem – sóhajtott Yukai.

Luka maga felé fordította és a szemébe nézett:

- Szeretlek… - suttogta halkan és megcsókolta a lányt.

Yukai abban a pillanatban mindent elfelejtett. Csak a csók létezett, Luka létezett, a szenvedély létezett. Luka mordult egyet, majd belemosolyodott a csókba. Kicsit eltolta a lányt, aki lihegve vette a levegőt.

- Szerintem ne itt – suttogta Luka somolyogva, mire Yukai próbálta összeszedni a maradék józanságát.

- Utálom, amikor ezt csinálod… - morogta pufogva Yukai.

Luka mosolyogva rázta a fejét, és karba tett kézzel állt arrébb:

- Mintha nekem nem lenne nehéz visszafognom magam, amikor rád nézek – jegyezte meg a duras.

- Teleportálhattál volna minket a szobába – jegyezte meg Yukai.

- Nem hiszem, hogy illő lenne. Még csak most értünk ide. Különben is ideindulás előtt már…

- Oké! Felfogtam. De te kezdted most!

- Csak meg akartalak nyugtatni.

- Hú, de nyugodt vagyok – mosolygott a duras-ra Yukai. – Inkább menjünk vissza a többiekhez, mielőtt valami rosszat teszünk – indult a már befelé tartó társaság után.

Luka sóhajtva követte a lányt. Yukai igyekezett nem kihallani a duras sóhajából azt a vágyakozást, amit ő érzett. A fene essen abba az „erkölcsös” mivoltába. Nem mintha az együtt töltött öt évben annyira visszafogták volna magukat. Volt, hogy az egész éjszakát szinte végig szeretkezték. Sosem tudták megunni egymást. De volt, hogy gyakorlatozás közben, mikor a gyerekek épp a nevelőjüknél tanultak írni, olvasni. Na, igen, drága Miya. Olyan hálásak voltak az öregasszonynak. Ő segítette világra mindhárom gyermeket, és olyan volt számukra, mint a nagyanyjuk lenne. Még Luka is kedvelte az öregasszonyt. Bár néha volt, hogy nevelést kapott az öregtől. Yukai még a mai napig nevetett egy-két ilyen nevelési szócsatán, ami Luka és Miya között zajlott le. Természetesen, mindig Miya nyert. És Luka elismerte bölcsességét. Miya úgy került hozzájuk, hogy Azyss küldte, rendelte melléjük. Az öreg pontosan tudta kik ők, mik ők. Egy idős sámán nő volt, aki jól ismerte a jósokat, démonokat és az egész mindenséget. Azyss annyit mondott róla, hogy Miya olyasvalaki, akire még a jósok is felnéznek. Amennyire kivette a történetekből, amiket Miya mesélt néha, több száz éves lehetett. Bár nem látszott többnek hetvennél. Most, mikor eljöttek a másik otthonukból, Miya ott maradt. Miközben ezen gondolkodott, beértek a kastélyba, ahol mindenki a hallban beszélgetett. Isuzu, Takashiro és Tachibana Heiwa-val beszélgettek a kandalló előtt. A kanapén Toko, Shuusei és Senmei nevetgéltek valamin. Hotsuma és Tsukumo a kis Kiboo-t hallgatták, aki a maga, kicsit gyermeki mondataival mesélt.

- Szerintem nem is hiányoznánk, ha eltűnnénk… - suttogta Luka fülébe Yukai.

A duras olyan szemmel nézett rá, hogy ott helyben elolvadt. Szinte perzselt a férfi tekintete.

- Ne nézz így rám… - nyelt egy nagyot Yukai.

Luka csak somolygott, majd kegyeskedett más felé nézni.

            Heiwa a szülei felé nézett, mert megérezte azt a lángoló érzést, ami köztük cikázott. Akaratlanul is elmosolyodott. Tudta, hogy szülei szinte képtelenek egymás nélkül létezni. Számára természetes volt ez a fajta érzelmi megnyilvánulás. Szinte már várta, mikor tűnnek el valahová, ahol egy időre  – álltalába rövid időre – lenyugtathatják érzelmeiket. A nővérére nézett, aki szintén észrevette, amit ő. Igen. Ők tökéletesen egyek. De elvárható volt, hisz már a tudatosságuk kezdetén együtt voltak. Ellentétes temperametumúak, de mégis összhangban voltak. Ahogy Miya mama mondta, mint a Yin és Yang. Ami a húgukat illeti, ő teljesen más volt, mégis nagyon közel érezték őt magukhoz. Kiboo számukra a mindent jelentette. Már mikor az anyjuk hasában volt, érezték, hogy különleges. Nem lehetett őt nem szeretni. Mindenkiből csak a jót hozta ki. Még Miya mama is odavolt érte. Mégis, bármennyire körül volt rajongva, nem volt beképzelt. Sőt, néha túlaggodalmaskodó, komoly. Természetesen ezt az oldalát csak a testvérei ismerték, meg talán a szülei és Miya mama.

- Min gondolkozol? – kérdezte mellőle Tachibana.

- Semmi, csak úgy merengek – válaszolt Heiwa. – Ha megbocsátotok. Beszélnem kell a nővéremmel.

A fiú elindult a nővére felé, aki szintén felé indult. Középen találkoztak. Összenéztek és már kapcsolódott is a tudatuk. Mindent megosztottak egymással. Kívülről csak azt lehetett látni, hogy egymás kezét fogva állnak, pedig valójában mindent megosztottak egymással. Hirtelen érezték húguk kézérintését és az ő tudata is kapcsolódott az övékhez. Heiwa és Senmei már meg sem lepődött ezen, hisz ez a kapcsolat is ott létezett köztük már a kezdetén.

            Luka figyelte a furcsálló tekinteteket, amit a három gyerekre vetettek. Emlékezett, hogy neki is feltűnt, hogy ilyenre képesek a gyermekei. Eleinte furcsa volt, de tudta, hogy ez szükséges nekik. Így erősödnek meg. A régi csapat és a többiek hozzájuk léptek és mellőlük nézték a hármast.

- Most mit csinálnak? – kérdezte Takashiro.

- Ők így kommunikálnak egymással – válaszolt Yukai. – Erőssé teszi őket. Még mi sem szeretünk ilyenkor kapcsolódni hozzájuk.

- Ti is képesek vagytok… ? – kérdezte Toko.

- Nos, te képes vagy Tsukumo-val kapcsolódni, akárcsak Luka-hoz. Én és Luka között szintén fennáll egy erős kapcsolat, amolyan kevert. Olyasmi, mint a tietek, de kicsit erősebb. De az övék, sokkal de sokkal több. Ti csak erős gondolatokat tudtok közvetíteni. Mi gondolatokat, érzelmeket, míg ők mindent képesek egymással megosztani.

Luka sem tudta volna jobban megfogalmazni, amit most Yukai megtett. Mindig tudta ezt, de annyira természetes volt, hogy nem kellett megmagyarázni. Emlékezett, mikor kapcsolódtak a gyermekeik néma kommunikációjához. Egyszerre volt csodás, érthetetlen és ijesztő. Volt benne valami magasabb dimenziójú erő, hatalom. Még Yukai is csak egyszer csatlakozott hozzájuk, de sem ő, sem Luka nem beszélt róla, még maguknak sem. Ám az érzelmeket, amiket keltett nem lehetett nem érezni. Természetesen a gyerekek sosem zárkóztak el előlük, sőt, ha feléjük kommunikáltak, mintha átkonvertálták volna kommunikációt, hogy szüleiknek ne legyen ijesztő. Luka egyszerre érezte magát büszkének és szomorúnak. Tudta, hogy a következő harc már nem az övé, vagy Yukai-é vagy bármelyikjüké lesz. Csak és kizárólag a gyermekeiké. Azt is érezte, hogy Yukai aggódik, és azt is sejtette, miért. Ő is hasonlóan érezte. Viszont, amit a jósnő mondott az előbb, egy bizonyos szinten megnyugtatta. Talán a jövő mégsem olyan sötét.