Yuki a szökőkútnál álldogált, és nézte a csobogó vizet. Bár nem érintette meg Kyaria-t, mégis érezte a fájdalmát. Tudta, hogy miért szomorú, hogy milyen döntést hozott, milyen árat fizetett, hogy megtegyen valakinek valamit, csak azért, mert szereti. Mintha saját magát látná. Az elején tudnia kellett volna, hogy ki ő. Vajon Luka mit érez iránta? De bárhogy is érez Luka a lány iránt, ha egyesülnek, akkor valószínű, a lányt is szeretni fogja. Yuki maga is szereti a lányt, mintha az ikertestvére lenne, a része. Mióta látta, érezte a lényét, mikor egyesültek, már hiányzik. De tudta, a döntésének, szintén lesz ára. Vajon mi lesz az az ár? Vajon ki fizeti meg és hogyan? Mit értett a lány azon, hogy  befolyásolt a döntés? Hiszen egy döntést csak a környezetnek és a helyzetnek megfelelően tudja meghozni az ember. Talán azért mondta, hogy ne befolyásolja az érzés, amit Luka iránt érez. De hisz az az érzés teljesen összecseng az övével. De az a hatalmas erő, amit érzett, a sok éves harcok emlékei... Barátok, testvérek elvesztése. De ezek is ismerősek számára. De az erő, amit a lányban látott, ami felett őrködik? Az ijesztő. Bár még ez sem lenne gond... ha nincs egyedül.

- Yuki?! - hallotta meg a háta mögött Luka hangját. - Minden rendben?

- Igen. Csak Kyaria ajánlatán merengtem.

- Nem akarod?

- Nem tudom. Nem tudom, érdemes vagyok e rá?

- Szerintem Kyaria nem vállalná, ha nem lennél az.

- Te tudod, hogy ki ő?

- Igen. Pontosan tudom ki ő. Sokszor küzdöttem vele, bár ő nem sejti, hogy tudom ki ő.

- Harcoltál? Hogyan? Nem azt mondtad, hogy ő egy őrző?

- Az őrzők között, vannak harcosok. Ők harcolnak azokkal, akiket a klánok nem tudnak legyőzni, vagy azokat likvidálják, akik gonosszá válnak.

- Ezért éreztem benne azt a sok fájdalmat, bánatot... - merengett Yuki. - Mesélj róla, kérlek.

- Erős harcos, csodás képességgel. Egyszer legyőzött, de nem ölt meg. Többet nem találkoztam vele.

- Szereted? - kérdezte Yuki.

Luka nem válaszolt, csak nézett maga elé. Aztán felnézett Yuki-ra:

- Csodálom, tisztelem... egy részem szereti. De sosem homályosítaná el az irántad érzett érzéseimet.

- Ha eggyé válunk... ő is én leszek...

Luka halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. Yuki lelkében mégis ez a mosoly valamilyen békét és egyensúlyt szült. Érezte, hogy megérik benne a döntés, hogy mit tegyen. Igen, most már biztos volt a dolgában. Látta az elkövetkező jövőt, ami a döntése hatására fog születni.

            Kyaria csak másnap reggel érezte elég erősnek, hogy újra szembe találja magát Luka-val, vagy mással. Az esti beszélgetés Toko-val kicsit felszabadította. Hálás volt a lánynak, hogy feljött, és meghallgatta. Ahogy leért a lépcsőn, Hotsuma-val találta szembe magát. A férfi szemei összeszűkültek, mikor ránézett.

- Jó reggelt – mondta Kyaria, és állta a tekintetet.

- Jó reggelt – válaszolt a férfi. - Jobban vagy? - kérdezte.

Kyaria-t meglepte ugyan a kérdés, de nem mutatta.

- Igen, köszönöm kérdésed.

- Hallottam, itt voltak a társaid... - kezdte Hotsuma.

- Igen. Vissza akartak hívni magukhoz.

- Miért nem mentél?

- Talán zavarlak? - válaszolt kihívóan.

Tekintetük összekapcsolódott, és Kyaria felkészült a harcra. Szinte pezsgett a vére, ahogy a harc gondolata elő jött. Milyen rég nem harcolt már. És mennyire hiányzik neki a küzdelem felpörgető érzése. Nem a fájdalom okozása, csupán a harc tánca.

            Hotsuma-t meglepte a lány harcias válasza. Szinte perzselte a tekintete. Hotsuma akaratlanul is megvallotta, hogy sosem látott ilyen gyönyörű lányt. Kyaria fekete vállig érő haja most félig fel volt kontyba kötve, hófehér ujjatlan, térdig érő, laza ruhához egy vékony szandált vett fel, két csuklóján egy-egy keskeny karkötőt viselt. A fehér bőre, igézően ártatlan barna szeme, ami most szinte sarokba szorította a férfit. Hotsuma pár percig csak gyönyörködött a látványba. Mire újra szóhoz jutott volna, már megjelent Shuusei.

- Jó reggelt! - köszönt melléjük érve Shuusei. - Mit csináltok?

- Csak beszélgetünk... - nézett a társára Hotsuma. - Semmi különös. Jó reggelt.

- Jó reggelt, Shuusei – mosolyodott el Kyaria, a szelídebb férfire.

- És miről beszéltetek? - kérdezte gyanakvóan.

- Csak Kyaria barátairól... - vont vállat Hotsuma.

- Hotsuma... mintha tegnap beszéltünk volna arról, hogy bizonyos témákat nem erőltetünk senkire, nem igaz? - sóhajtott Shuusei.

- A társalgás sosem volt az erősségem... - morogta Hotsuma.

- Valóban kevesebbet kéne beszélned – jelent meg Luka a lány háta mögött.

Kyaria zavartan nézett a duras-ra. Luka a lányra nézett, aki a világért sem akarta viszonozni a tekintetet, mintha tartott volna Luka-tól. De Luka nem sértődött meg, sőt megfogta a lány kezét és egy csókot lehelt a lány kézfejére. Kyaria összerezzent, de nem húzta el a kezét, viszont nem is nézett Luka-ra. Hotsuma annyira meglepett volt, hogy azt sem tudta, mit mondjon, pedig ez ritka dolog nála.

- Jó reggelt! - köszöntek a lépcső felől Toko és Tsumuko.

Mögöttük Yuki érkezett vidáman:

- Jó reggelt – oda sietett Kyaria-hoz és megölelte – Örülök, hogy jobban vagy.

A lány arcán megkönnyebbült arckifejezés ült, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből.

- Köszönöm... - suttogta Kyaria Yuki ölelésébe bújva.

- Menjünk reggelizni – szólalt meg Toko mosolyogva.

Mindenki az ebédlő felé indult. Hotsuma még dermedten állt, immár semmit nem értett, és érezte, hogy kimaradt valamiből. Mindez rendkívül bosszantotta.

            Luka az udvaron álldogált és várta, hogy befejezzék a reggelit. Látta Kyaria-t mielőtt odament volna hozzá, és kezet csókolt volna neki. Látta a lányban azt, akit szeretet. Immár tudta, hogy küzdeni fog érte és Yuki-ért. Eszébe jutottak azok a küzdelmek, amiket a lánnyal vívott – újra érezni akarta. A keze akaratlanul is ökölbe szorult. Mióta a lány legyőzte, majd életben tartotta, senki nem volt számára igazi ellenfél.

- Luka... - hallotta meg a lány hangját maga mögött.

A hangjában érezte a kihívást, így mikor felé fordult a lány szavába vágott:

- Tudom, hogy akkor te voltál. Mindig tudtam, hogy veled harcoltam.

A lány elmosolyodott:

- Tudod, hogy mit szeretnék...

- Tudsz harcolni? - kérdezte Luka.

- Nem vagyok halhatatlan, és az erőm egy részét lepecsételtem, de küzdeni tudok – válaszolt kihívóan Kyaria.

Luka elmosolyodott és előhívta a kardját. Kyaria hátrált, és felemelve a kezét elkiáltotta magát:

- Raitoseebaa!!

A kézfejében egy fehér kard jelent meg. Küzdő állást vett fel és a duras-ra nézett. Luka megpörgette a kezében a kardját, és várakozóan a lányra nézett. Lelkét elöntötte a rég hiányolt, mindent elsöprő vágy. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott neki. Szabadon engedte a ketrecbe zárt lényét, és támadott. Éles csengéssel találkozott a két kard. Luka látta a lány szemében ugyanazt a tűzet, amit a saját lelkében látott. A következő mozdulatok hevesek, gyorsak és fékezetlenek voltak. Egy művészi tánc, amit egy vad érzés hajtott. Többé nem volt semmi és senki számukra, csak ketten voltak. Még a levegő is izzott körülöttük. Mindketten győzni akartak, mindkettejüket a harc, a csata edzette. Mesterek voltak a saját tudásukban. Egyikük sem tudta, hogy mióta küzdöttek, a küzdelmük egyenlő volt. Luka lassan érezte, hogy fárad, ami meglepő volt, hisz életében csak egyszer fordult ilyesmi elő. Szinte egyszerre álltak meg, és lihegve néztek farkasszemet. Ekkor tűnt fel, hogy nincsenek egyedül, mégis csak egymást nézték.

- Sokat fejlődtél az utolsó csatánk óta, Luka... - lihegte Kyaria. - Örülök, hogy újra harcolhattam veled.

- Számomra a megtiszteltetés – tisztelget Luka, szintén lihegve. - Köszönöm.

- Köszönöm – válaszolt mosolyogva Kyaria.

A kardok eltűntek, és mindketten elégedetten mosolyogtak egymásra. Luka boldog volt.

            Takashiro-t ledöbbentette a küzdelem. Tisztes távolról nézték végig. Mikor kijöttek a küzdelem zajára, már akkor látták, hogy ez nem az ő kategóriájuk. Egy valaki mosolygott, Yuki. Ő szinte megbabonázva nézte a harcot. Mintha tudta volna, hogy mindez csak egy egyszerű, vér nélküli küzdelem. De a tudat, hogy Kyaria és Luka milyen erővel küzdenek egymással, ráébresztette Takashiro-t, hogy vannak erők, amikkel képtelen felvenni bárki is a harcot. Egy érzés kezdet feléledni benne. A reménytelenségé. De hogyan lehet valaki ennyire erős, és mindezt egy ártatlan, törékeny testbe zárva. Luka pedig honnan vett ekkora erőt? Mi hajtja, erősíti őket? Mi a titkuk, mit rejtenek magukban? Ha ekkora erőt birtokolnak, akkor miért nem használják, hogy végleg elűzzék Reiga-t? Olyan sok a kérdés, és olyan kevés a válasz. A két küzdő most befejezte a harcot, és feléjük indultak.

- Luka, Kyaria – szólalt meg Yuki, de Takashiro közbeszólt:

- Luka, Kyaria... beszélni akarok veletek! - mondta és elindult a ház felé.

A két megszólított követte őt az irodába. Takashiro pár percig nézte őket.

- Szerintem kár a felszínes bájcsevej... - kezdte Takashiro. - Szeretném tudni, hogy mi folyik itt? Az igazat akarom hallani!

- Melyik igazságra vagy kíváncsi, Takashiro? - kérdezte Kyaria a férfi szemébe nézve.

A lány hangjából eltűnt az alázat, mint a megszólításból is. Immár egy másik Kyaria beszélt. Vajon ez az igazi?

- Azt tudom, hogy őrző vagy, de mit akarsz itt?

- Nem vagyok őrző – mondta Kyaria, mire Takashiro gyanakodva hátrált egy lépést. - Én egy vagyok az Eguzekutibu közül. Bár az tény, hogy én is a sötétség ellen küzdök, de a társaimmal ellentétben, én az erőmet a harcra használtam. Az őrzők védenek, én harcolok.

- De akkor miért vagy itt? És miért küzdöttetek Luka-val?

- Ez a kis harc csupán egy ígéret volt. Az, hogy miért vagyok itt... Yuki-t akarom megmenteni, hogy többé ne legyen a bábod, Takashiro. Azt gondoltad, büntetlenül használhatod őt? Tévedtél. Tudom, hogy nem szívesen tetted, de mégis megtetted.

- Kyaria... - tette a kezét Luka a lány vállára. - Kérlek, Yuki nem örülne... - suttogta lágyan.

Ekkor mintha a lányban megváltozott volna valami. A szeméből eltűnt a tűz, és a tartása is visszafogottabb lett volna.

- Tudom... - suttogta vissza Kyaria Luka kezét megérintve. - Egyet szeretnék kérni Takashiro, ha igazán szereted Yuki-t, nem állsz az utamba! - mondta és elsietett.

Takashiro-t meglepte az egész jelenet. Luka képes volt lecsendesíteni a lányt.

- Te mit tudsz róla, Luka? - kérdezte a szobában maradt duras-t.

- Azt, hogy jobb, ha azt teszed, amit kér.

- Mióta ismered?

- Mióta létezem... - mondta félmosollyal Luka, és ő is magára hagyta Takashiro-t.

Takashiro lényének egy része örült, amíg a másik kicsit bosszús volt. Ritkán szorítja bárki a sarokba, és ez kicsit frusztrálta.

            Yuki-t örömmel töltöttel el, hogy látta a küzdelmet. Érezte benne a szenvedélyt, a tiszteletet és mindazt, amit saját magából hiányolt. Nem mintha kevésbé szerette volna Luka-t, de tudta, érezte, hogy Luka-nak volt valami, amit Yuki sosem tudott igazán megadni. Bár Luka annyira szerette őt, hogy erről is képes volt lemondani érte. Végre látta, hogy mit szeret Luka. Végre tudta, hogy mi kell, ahhoz, hogy boldog legyen. És ő meg akarja adni neki. A tegnapi elhatározása, most még inkább megerősödött benne. Szinte várta, hogy mikor lesz. De érezte, hogy még várnia kell, mert még kell egy valami, hogy megtörténjen. Mint egy nagy előadás előtt. A szereplők felkészültek, minden a helyén volt. Mégis várnak, hogy megkapják a jelet. Elvégre ez egy nagy döntés, nagy felelősség. Felnézett az égre.

- Yuki-chan! - lépett hozzá a torony erkély korlátjához Toko. - Min merengsz?

- Csodálatos ez a világ.

- Igen, az... Yuki-chan, te...

- Tudom, Toko-chan. Ne félts engem. Tudom, hogy mit teszek. Hidd el, így mindenkinek jobb lesz.

- Szeretném, ha te te maradnál...

- Én mindig itt maradok veletek, ezen semmi nem fog változtatni. Remélem, ti is elfogadtok annak, aki leszek... hogy akkor is a testvéreim lesztek...

- Azt nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak, de te számomra mindig a testvérem leszel. Bármit is terveztek.

- Köszönöm, Toko-chan – mosolygott Yuki.

Mindketten nézték az égen szárnyaló madarakat. Valahol a távolban mintha megszólalt volna egy jel. Hamarosan kezdetét veszi az előadás, ami elpusztíthatja, vagy épp megmentheti a világot.