Janson Hays a börtöncellában ült és élvezte a meleget. Ha valaki két hetet egy fagyasztóban tölt, igenis élvezi a forró, száraz cellát. Már elég rég itt kuksolt ahhoz, hogy tudja, csak addig élvezheti, amíg nem jut eszükbe azoknak a férgeknek, hogy jobban szenved a hidegben, mint itt. Hosszú, csimbókos haja még vizes volt az elolvadt jégtől. A fagyasztócellában azzal töltötte az idejét, hogy futott, fekvőtámaszozott, súlyt emelt, hogy ne fagyjon meg. Unalmában, pedig azon morfondírozott, hogy őt miért nem végzik ki úgy, mint azt az előző… fickót. Talán, mert az mindenáron ki akart jutni. Vagy, mert Jansonnak nincs hajója, ami odakint várná. Bármi is az indok, ő mindenesetre örül neki. De azért bosszantotta az a tény, hogy egy vacak segélyhívás miatt elvesztette a társait, a hajóját és a szabadságát. Lépteket hallott. Nem vihetik még át! Vagy valamelyik mégis holtan akarja látni? De, nem. Csak valakit hoztak. Janson végig nézett a belépőn és pár percig szóhoz sem jutott. Egy nő állt előtte, félszemmel a cellát, bezáró őrt figyelve. Mikor az őr elment a nő csak egy pillantással illette, majd a cellát kezdte vizsgálni. Úgy tűnt nem érdekli más csak a falak, sarkok. Janson rájött. A nő ki akar szökni.

- Felesleges - szólalt meg Janson, mire a nő ránézett. - A bolygót úgysem hagyhatod el… a hajódat biztos elpusztították.

- Megnézném azt, aki Sirient elpusztítja - morogta félmosollyal a nő.

- A nevem Janson Hays - lépett a nőhöz, felé nyújtott kézzel.

- Dione Rhea - válaszolt a nő, de a kezet nem fogadta el, hanem folytatta a vizsgálódást.

- Te is a segélykérés miatt jöttél?

Dione újra ránézett.

- Sejtettem - mosolygott Janson és visszaült a padra.

- Mit tudsz a segélykérésről?

- Azért kerültem ide. Bár nem értem. Miért tűntetnek el mindent, ha egyszer segélyt kérnek?

- Ez jó kérdés… ezért vagyok itt.

- Ó! Ez megnyugtatott. Bárki is a főnököd rossz húzás volt egy nőt küldeni.

- Nincs kedvem erről vitát nyitni - vont vállat Dione. - Én nekem ilyenre nincs időm.

- És meghalni?

Dione csak nevetet, aztán végig tapogatta a falat. A fal meleg volt, de nem annyira, hogy üszkösre égesse Dione kezét. Ahogy előrébb haladt fél szemmel a férfin tartotta a szemét. Janson alaposan végig mustrálta a nő testét. Vajon ki lehet? Valószínűleg veszélyes, ha ideküldték. Janson megvakarta a szakállal borított arcát, majd a nőhöz lépett:

- Elnézést, hogy megzavarom ezt a fontos elfoglaltságod, de nincs véletlen egy késed? - kérdezte tisztes távolban állva.

Dione megállt és ránézett. Volt valami a szemében, amitől Jansonnak olyan érzése volt, hogy jobb nem firtatni a témát:

- Csak kérdés volt - mondta és figyelte, hogy a nő visszatér elfoglaltságához. - Öööö… lesz is valami értelme ennek a… vizsgálódásnak?

Dione nem válaszolt, hanem megállt és egy területet tüzetesebben kezdett el vizsgálni. Mikor úgy érezte, eleget vizsgálódik a férfire nézett:

- Van itt figyelő-rendszer? - kérdezte.

- Csak egy lehallgató, miért?

Dione válasz helyett körbenézett, majd valami lekúszott a homlokán lévő pántból. Valamilyen átlátszó, holografikus terminál.

- Vauv! - hüledezett Janson.

Tehát mégis veszélyes.

  Dione körbepásztázta a cellát, figyelmen kívül hagyva Janson hüledezését. Megtalálta, amit keresett. A lehallgató készülék pont az ajtó feletti kis mélyedésben volt. Dione elővette a Dokitól kapott kis szerkentyűk egyikét, majd a férfi orra alá nyomva megszólalt:

- Mondjon valamit!

- Valami… - kezdte Janson, de nem fejezhette be, mert Dione már a készüléken kezdett babrálni. - Mégis…?

- Kuss!! - szólt rá Dione.

A kűtyűt a lehallgató készülékhez tapasztotta, majd visszament a falhoz. A holografikus kijelző még a szeme előtt volt, azzal pásztázta végig a falat. Elmerült a munkába és Janson érintése vonta másra a figyelmét. A férfi úgy tűnt kiabál, mégis Dione nem hallott semmit. Dione mutatta, hogy nem hallja, majd a szerkentyű felé mutatott, jelezve, hogy az okozza ezt a helyzetet. A férfi bólintott és kissé bosszankodva vakarta meg a fejét. Dione visszafordult a falhoz és egy kis tárgyat vett elő. Bekapcsolta, mire egy kis lézercsík jött elő belőle, kábé húsz centis. A falba nyomta, majd kivágott egy négyzetet belőle. A négyzet akkora volt, amin átférhettek. A keletkezett lyuk egy szellőzőrendszerbe vezetett. Dione a férfi felé fordult és egy „na-látja” mozdulatot tett. Janson benézett az üregbe, majd „nemes” gesztussal meghajtotta magát a nő felé. Dione felvett egy csontdarabot és megnyomta a szellőző alját. Alig hogy hozzáért a csont, máris egy hegyes aljú, rács csapódott le, kettévágva a csontot. Dione holoképernyője jelzett, hogy a „börtönben” vészjelzés indult meg. A nő a lehallgató készülék felé ment és leszedve az álcázót kikapcsolta, mire az egész teret betöltötte a vészsziréna hangja.

- Figyelem vészhelyzet! - ordította egy géphang a bolyón lakók nyelvén. - Figyelem vészhelyzet! A ötös cellában szökést kísérelnek!!

- Ez a miénk - jegyezte meg Janson. - Most mit csinálsz?

Ugyanis Dione négy kis kűtyűt tapasztott a cellaajtó négy sarkához, majd megnyomott valamit rajtuk. Kékes fényfal burkolta be az ajtót.

- Ez majd lassítja őket! - lépett a szellőzőhöz Dione.

- Téged nem motoztak meg, mikor behoztak?

- De, csak ők fegyvereket kerestek, nem páncél részeket.

- EZEK szerint…, EZEK nem fegyverek?

- Az ő szemszögükből nem.

Dione bebújt, miután a rácsot kivágta és felmérte a terepet, aztán ránézett Jansonra:

- Jössz, vagy a hulla akarsz lenni?

- Ilyen kedves kérésnek nem tudok ellenállni - indult a nő után. - Mondd, nincs véletlenül…

- Nincs! Ha borotválkozni akarsz, menj fodrászhoz.

- Miért tudsz itt egy jó helyet?

Dione hirtelen megállt. Az előtte lévő kereszteződést figyelte. Valami azt súgta, hogy elrejtett csapdák vannak előttük. A helyzetelemző bekapcsolt és Dione körbekémlelt vele.

- Nézd! Jobb lenne egy kicsit igyekezni - suttogta Janson.

- Nyugi. Nem jó kedvemben álltam meg.

A helyzetelemző hét különböző csapdát fedezett fel és mindet jelezte a kijelzőn.

- Húúú! - morogta komoran Dione, miközben a holoterminál eltűnt. - Van egy kis gond. Merre van közelebb a kijárat?

- Balra. De mi a gond?

- Nos, csapdákkal van tele a járat. Más gond nincs.

- Ó! Akkor vedd elő a szuper kűtyűidet és hatástalanítsd!

Dione úgy nézett Jansonra, mintha egy őrült azt mondaná neki, hogy a szén egy virág:

- A helyzet az, hogy csak két termogránátom van és egy lézerkés. A többit a barátainknál hagytam megőrzésre.

Janson elvigyorodott:

- Tehát a kedves amazonunk nem tud kijutni. Akkor minek vágtunk bele?!!

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudok kijutni… csupán utálom, ha siettetnek!! - Dione hangja dühös volt.

Még sosem történt meg vele, hogy elvesztette volna a türelmét. Erre itt ez a pasas és egy incselkedő megjegyzésére elvesztette az önuralmát. Ezt nem teheti. Behunyta egy pillanatra a szemét és mélyet lélegezve lenyugodott. Aztán befordult a baloldali nyíláson és újra körbekémlelt. Hirtelen kések vágódtak ki a fal két oldalából, amik kis híján Dione arcába fúródtak. Hátranézett a férfire, amolyan na-látod képpel, majd elővette a kedvelt lézerkését és levágta a késeket a nyelüknél. Mikor elkészült vele felvéve egy késdarabot elhajította a nyílásba. A következő pillanatban láng csapott fel két oldalról.

- Azta! Ezek nem szeretnék, ha megszöknénk - jegyezte meg Janson. - Mi a terved?

- Meleg lesz… - motyogta Dione és a lézerkéssel kivágott egy jókora darab falrészt, majd még egyet.

Janson értetlenül nézett rá, aztán lassan mindent értett.

- Őrült vagy! - mosolygott. - Képtelenség.

- Szerintem a barátaink is így gondolják, ezért nem jöttek még utánunk. Jössz, vagy maradsz.

- Én is vágjak ki egyet?

- Arra nincs lehetőség. Együtt megyünk.

- Együtt???! Még is hogyan?

Dione szó nélkül lefeküdt, úgy hogy a két fémoldalt kitartotta kétoldalt. Hátranézett a férfire:

- Feküdj rám!

- Nem bírsz el!

- Ki mondta, hogy cipelni foglak. Te megfogod az egyik darabot, én a másikat. A megmaradt kezünkkel ás lábunkkal, kúszunk.

Janson pár percig csak a fejét rázta, majd teljesítette a kérést. Mindketten négy-kéz-lábra ereszkedtek, és annyira összehúzták magukat amennyire tudták.

- Mehetünk? - kérdezte Dione.

- Aha.

Lassan elindultak előre és reménykedtek, hogy lesz némi szerencséjük. A lángok újra kicsaptak, de szerencsére elég jól védte őket a faldarab, meg szünetekkel lángolt fel. Dione egyszer csak rádöbbent, hogy milyen veszélyes a helyzet. Ha a termogránátok túl felhevülnek, vagy megsérülnek, akkor nem a lángok fognak a legnagyobb gondot okozni. Már csak centik voltak. Dione előre taszította magát, hogy aztán Jansonnak segíthessen. A két oldaldarabot lejtették, és a biztonságban ültek egy ideig.

- Jó illata van a hajadnak - vigyorgott Janson. - Teljesen felizgatott a dolog.

- Ki kell, ábrándítsalak… nem vagy az esetem! - válaszolt közönyösen a nő és újra körül kémlelt a helyzetelemzővel. - A jó hír, hogy nincs több akadály… A rossz… a kijárat még messze van - mikor Jansonra nézett a helyzetelemző eltűnt.

- Akkor szerintem ne lustálkodjunk.

- Merre?

- Vezessek?

- Hajrá - mutatott maga elé Dione.

  Janson átvette a vezetést magában a nőn gondolkodva. Egyszerre tartotta őrültnek és csodálatosnak. Volt benne valami megfoghatatlan felsőbbrendűség, mégis látszott, hogy előbb halna meg, mint hogy valamilyen ártatlan lélek halála a saját önzése miatt károsodjon. Remélte lesz ideje jobban megismerni ezt a nőt. De ahhoz előbb ki kéne jutni innen, de ha továbbra is elkalandozik a figyelme, nem jutnak ki. Hirtelen megállt, mert elvesztette a fonalat. Körbenézett, hogy rájöjjön hol is, van. Nesze neked! Kellett hogy most mondjon csődöt a te híres memóriád! Végül rájött hol van és megnyugodva tapasztalta, hogy nem kell visszafordulniuk. De most már a feladatra koncentrált.

  Dione követte a férfit és közben alig bírt csodálkozni, hogy milyen helymemóriája lehet Jansonnak. Jó, igaz Dione sem egy elveszett valaki, de álltalába Sirienre, vagy Moorra hagyta a helymeghatározást. Eszébe jutott Moor. Ott hagyta Sirrah-on, reménykedett, hogy nem csinál ostobaságot. Annyi mindent csináltak már együtt. Szavak nélkül tudtak, hogy mit gondol a másik. De az utóbbi küldetésben Dione rájött, hogy több kalandja nem lesz Moorral. Hogy ki lép a helyébe, vagy lép-e valaki a helyébe… azt nem tudta. Sok minden megváltozik, ha visszatér Sirrahra. De ahhoz ki kell jutniuk innen. Hirtelen valami belső vészjelzés arra indította, hogy visszahúzza Jansont. Még jó, hogy így tett, mert már elővágódott néhány kés a falakból. Az egyik átfúródott Janson felkarján.

- Áááá… - ordított Janson. - Azt mondtad nincsen több csapda!

- Azon a szakaszon nem is volt! - nézte meg a férfi sebét, majd a lézerkéssel levágta a falból kiálló kés végét.

Janson karja kiszabadult, bár látszott rajta, hogy a fájdalomtól mindjárt elájul.

- El ne ájulj! Nem akarlak cipelni! - mondta Dione a sebet nézve. - Nem húzhatom ki. Elvérzel, ha megteszem.

- Semmi baj… voltam rosszabb helyzetben… - mosolygott fájdalmasan Janson.

- Bírni fogod? Már nincs sok hátra - mutatott a pár méterre, lévő szellőzőrácsra, mely mögött a szabadság várta őket.

- Naná! Induljunk! - már megjelent egy-két izzadság csepp a férfi homlokán az összpontosítástól.

Dione bólintott és utat vágva elindult előre. Azon gondolkodott, hogy mi figyelmeztette őt a veszélyre? Olyan volt, mintha valaki felkiáltott volna, hogy „vigyázzon”. Talán mégis van benne a Látók véréből, vagy csak megrögzött óvatossága jelzett. Bármi is volt, örült neki. A rácshoz értek, ahol Janson pihent egy kicsit, míg Dione a rácsot vágta szét. Kisegítette a férfit miután maga is kimászott és elindult a fal mentén. Egy helyen megállt és a karján, lévő szerkezeten babrált valamit.

- A fegyvereim itt vannak e mögött a fal mögött - mutatott a falra mellettük.

- Minek fegyver… húzzuk el a csíkot! - ült le Janson.

- Te maradj itt! Muszáj visszaszereznem a fegyvereim! Ha Sirien értünk jön szükségünk lesz fegyverre.

- Maradok! De siess!

- Csak egy perc! - mondta Dione és elment a közeli ablak-szerűséghez.

Janson hitetlenkedve nézett a távozó nő után, majd a sebét nézte meg. A mozdulat fájdalmas volt, ezért nem erőltette tovább, hanem az ölében hagyta. Két perc múlva már erősen aggódni kezdett. Még az is megfordult a fejében, hogy mi történik, ha újra elkapják? Vajon megölik, vagy szimplán visszaviszik?

Dione megtalálta azt a helyet, amit keresett. Szerencsére üres volt, mivel mindenki őket keresi. Ki a fene gondolná, hogy a szökevények visszajönnek a fegyvereikért, ahelyett, hogy messzire elmenekülnének. Gyorsan összeszedte a holmijait, majd az egyik termogránátot tíz percre állítva otthagyta. Egy kis ajándék - vigyorgott, mikor kisietett az ajtón.

Janson megkönnyebbült, mikor meglátta a nőt, de a vigyor az arcán újnak tetszett.

- Mit vigyorogsz? - kérdezte Janson, miközben a nő segített felkelni neki.

- Majd elmondom, most rohannunk kell!

Jansonnak rossz előérzete volt az üggyel kapcsolatban, de azért engedelmesen hagyta magát vezetni. Amúgyis jól esett tudni, hogy nem hagyták magára. Már méterekre voltak az épülettől, mikor hatalmasat robbant.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezen nevettél - mosolygott Janson.

Ilyen őrült nővel még sosem találkozott, de rá kellett jönnie, hogy tetszik neki. Mikor már egy jó ideje meneteltek Dione megállt és intett a férfinek, hogy üljön le, aki hálás volt a pihenőnek. Mert, bár a kés nem engedte teljesen elvérezni, mégis vérzett valamennyire. A nő a füléhez tette a kezét és megszólalt:

- Sirien hallasz?! Ha igen válaszolj! Sirien!

- Hallak, Dione! Már kezdtem aggódni!  - hallotta Dione a ismerős női hangot.

- Gyere értem! Siess!

- Máris, csak lerázom ezeket a tetveket a hátamból.

- Menjünk még egy kicsit! Bírod még? - nézett Jansonra a nő.

- Igen, azt hiszem…

- Nem hangzott valami meggyőzően.

- Nem belőled áll ki egy ujjnyi vastag kés.

Dione nem válaszolt, csak újra felsegítette a férfit. Hamarosan egy tisztásra értek, ám ekkor lövedékek csapódtak be mellettük, ami mögülük érkeztek. Hát utolérték őket! Dione elengedte Jansont, akinek a kezében ott volt már egy fegyver, és mindketten viszonozták a tüzet. Szerencsére még nem értek ki teljesen a sziklás területről, így volt némi fedezékük, de így sem tudták volna sokáig tartani magukat. Dione félszemmel figyelte a gyengülő Jansont. A férfi gyakran tévesen célzott, annyira elfáradt. Hol a fenében van már Sirien! - gondolta Dione, mikor valahonnan fentről tűz alá vették a túlerőben lévő katonákat. Felnézett az égre és látta a leszálló Sirient.

- Ideje mennünk! - mosolygott Dione és felsegítette a férfit.

Egy ideig a nőre támaszkodott, de mikor látta, hogy az ellenség követi őket, erőt véve magán, eleresztette a nőt:

- Menni fog egyedül is - morogta Janson.

Dione csupán egy másodpercre habozott, majd hátrafordult és fedezte a hajó felé siető férfit. Mikor már Jansont biztonságban látta, ő is rohanni kezdett a nyitott ajtó felé. Épp elérte, mikor eltalálták. Beesve előre kiáltott: - Indíts, Siriren!!

- Már itt sem vagyunk! - válaszolt a gép és valóban felszálltak.

Dione nehézkesen feltápászkodott. A páncél a lövedék nagyját kivédte, viszont a találat pont a két páncélrészlet találkozásánál csapódott be. Odament a földön fekvő Jansonhoz:

- Szép szökés volt… - motyogta mosolyogva, majd elvesztette az eszméletét.