Még mindig remegett az események súlyától. Egy biztos volt. Szerette Todd-ot és rettentően aggódott érte. Muszáj lesz kiszabadítani magukat innen. Ó, bárcsak itt lehetne mellette, és biztosíthatná, hogy minden rendben van. Nem bírta volna elviselni még egyszer azt, hogy majdnem éhen hal a társa. Szinte érezte, ahogy egyre gyengébb lesz. A Kapcsolat erősebben érződött, mint eddig bármikor. Megszólalt az ajtójelző.

- Szabad! – mondta és az ajtó felé lépett.

Carter lépett be az ajtón.

- Bocsánat, hogy zavarok – kezdte.

- Nem zavar, ezredes – mondta szomorúan Suna.

- Gondolom, nagyon megrázta az eset és gondoltam, hogy megkérdem, tudunk e segíteni.

- Valóban megrázott. De nem olyan értelemben, mint, ahogy Önök gondolják. Aggódtam Todd-ért. Tudja, hálás vagyok, amiért Sheppard rávette azt a férfit, hogy áldozat legyen. Ezt maguk nem érthetik. Még sosem voltak olyan erős kapcsolatban senkivel. Nem azért aggódtam, hogy magam is vele halok, hanem azért, mert ő meghal. Szinte őrjít a gondolat, hogy nincs itt velem, hogy biztosítsam… én vele vagyok. Több évtizede erősödik a Kapcsolat, de most éreztem igazán az erejét. Ez megrémít. Megrémít a tisztasága. Hogy nincsenek feltételek, csak elfogadás.

- Igaza van, ezt nem érthetjük meg. De én megpróbálom – mosolygott kedvesen. – Esetleg, ha gondolja… idehozatom őt, hogy megbeszélhessék. Biztos sokat segít feldolgozni.

- Köszönöm. Hálás lennék érte.

- Akkor megyek és intézkedem.

Suna csak bólintott. Két óra múlva újra jelzett az ajtójelző. Odakint már lement a nap, a lányon kényelmesebb ruha volt. Miután bevezették a lidércet, majd levették a kötelékeket, távoztak. Az ajtó becsukódott. Egy percig egyikük sem szólt, végül Suna szólalt meg:

- Jobban vagy? – kérdezte a lidérchez lépve. – Aggódtam érted.

- Valamivel jobb. De te… gondolom szörnyű volt látnod… Bárcsak ne láttad volna… - sóhajtott. – Sosem gondoltam volna, hogy bántani fog…

- Hagyd abba – mordult rá a lány. – Mindenki azt hiszi, megmondhatja, mikor és mit érezzek!

- Tessék?

- Engem nem érdekel, hogy hogyan táplálkozol… lényeg, hogy élj. Hogy velem légy - érintette meg szelíden a lidérc arcát.

- A Kapcsolat mondatja ezt veled… biztos nem erre…

- Ez nem igaz! – rázta a fejét Suna. – Hazudtam nekik arról a férfiről. Nem érdekelt engem, sosem. Én már akkor rád pályáztam… miattad szöktem be.

- Ezt nem értem… hiszen akkor láttál először… - értetlenkedett Todd. – ráadásul miért pont egy lidércet szemeltél ki magadnak… nem hiszem, hogy ilyen szörnyet akartál volna magadnak.

- Én nem tartalak szörnynek. A lidérceket sem. Nem ti tehettetek arról, amik vagytok. Én már fiatal koromban… mikor hallottam a lidércekről, majd az első lidérc-enlori kapcsolat után, eldöntöttem, hogy az enyém lidérc lesz. Jobbá akartam tenni a világot. És ez most is így van.

- De akkor sem értem, miért pont én?

- Volt egy barátnőm, aki a kommunikáció részlegben dolgozott. Gyakran voltam vele a központba. Ő elfogadta az őrültségem, sőt mikor megtudta, hogy egy lidérc hajó érkezik szólt nekem. A monitoron ott voltál. Jelentetted, hogy a királynőd beszélni akar a vezetőnkkel. Abban a pillanatban éreztem, hogy te vagy az. Annyira fohászkodtam, hogy tényleg te legyél. A barátnőm bejuttatott a megbeszélésre. Mikor a tekintetünk találkozott, tudtam, éreztem, hogy te vagy – nézett a lidérc szemébe. – Boldog voltam. A többit már tudod.

- Szóval miattam… - érintette meg a lány arcát a kezével.

Todd belenézett a lány sárgás-zöld szemébe, ami már enyhén macskás volt. Az őszinteség sugárzott belőle, és a vágyakozás. A lány keze a mellkasán pihent. Lassan lehajolt a lány arcához és lágyan megcsókolta. A tűz végig perzselte az idegeit, végig borzongott és vágyat érzett, hogy magába olvassza. Magához ölelte és vadul csókolta, míg a lány a tarkóját simogatta.

Egy jó óra múlva egymás mellett feküdtek a paravánnal elválasztott helyiségben, egy ágyon, ruhátlanul. Todd hallgatta a hozzábújó lány halk szuszogását. Sosem gondolta volna, hogy ilyen érzések léteznek benne. Ami köztük történt az csodálatos volt. A lelke egy részében úgy érezte, nem érdemli meg ezt a csodát.

- Minden rendben? – hallotta a lány szelíd hangját.

- Igen. Minden.

- Remélem most nem bánod meg, ami történt?

- Hogy jut ilyen marhaság az eszedbe? – kérdezte vissza ránézve Todd. – Most te akarod megmondani, hogy mit érezzek?

- Dehogy, eszembe sincs. Csak hát ez volt az első… és nem tudom mennyire…

- Most viccelsz… - ült fel nevetve Todd. – Elárulok egy nagy titkot… nekem is ez volt az első.

- Pedig azt hittem ilyen csodás lidércre ragadnak a nők.

Suna végignézett a meztelen, izmos lidércen. Kellemesen megborzongott a gondolattól, ami kettőjük között történt.

- És most – kezdte Todd. – Mi a terved?

- Még hadd élvezzem a látványt… ki tudja hány évtizedet, kell újra várnom?

- Évtizedet… akkor szerintem ismételjük át… nehogy elfelejtsük – hajolt a lány fölé Todd.

Mielőtt azonban bármi történt volna jelzett az ajtójelző.

- Ó nem… - sóhajtott Suna.

- Szerinted ezt, hogy magyarázzuk meg?

- Miért kell magyarázkodni? – kelt fel a lány az ágyról. – Maradj itt – tette hozzá és felkapva egy köntöst magára az ajtóhoz lépett.

Az ajtóban Sheppard állt egy üveg borral és két pohárral. Bármit is akart mondani belé fojtódott, mikor látta a köntösben álló lányt és mást mondott:

- Elnézést… zavarok? – kérdezte.

- Nos, rátapintottál a lényegre. Azok meg mik? – mutatott a férfi kezében lévőkre.

- Egy jó bor mellett akartam megvitatni azt, amit mondtál, mielőtt a Földre mentünk.

- Mit is… bocs kicsit…

- A titkos helyről… emlékszel?

- Ja, az… Nos, amit az elején jól megláttál… megzavartál… épp…

- Várj! Carter azt mondta… - újra végig nézett a lányon. – Izé… inkább holnap visszajövök – tette hozzá zavartan, egyben furcsálló tekintettel.

- Ezer köszönet. Reggelinél találkozunk.

- Rendben… reggeli… - húzta fél mosolyra a száját és elment.

Az ajtó bezárult. Suna nevetgélve visszatért Todd-hoz és mellé feküdt.

- Szóval, - kezdte Todd – milyen titkos helyről beszéltetek?

- Muszáj ezt pont most megbeszélni? – kérdezte nyafogva Suna.

- El akarsz titkolni előlem valamit? – hajolt fenyegetően a lány fölé.

- Sosem tennék ilyet… - suttogta a lidérc szemébe nézve.

Reggelig nem került elő a téma. Suna nyújtózkodva ébredt és meglepve tapasztalta, hogy a lidérc eltűnt mellőle. Hirtelen ült fel. Nem messze tőle az ablaknál állt, felöltözve.

- Jó reggelt – szólt Todd kedvesen. – Te tudod, hogyan tereld el a figyelmet…

- Ne haragudj. Tényleg nem akarok titkolózni.

- Értem. Nos, öltözz fel, mert mennünk kell.

- Hová is?

- Muszáj megcsinálni a vírust a replikátorok ellen.

- Igaz – pattant ki az ágyból és a fürdőbe sietett, néhány ruhadarabbal.

Egy negyedóra múlva elkészült és együtt léptek ki az ajtón. Az ajtó két oldalán egy-egy őr állt.

- Jó reggelt – köszönt nekik Suna. – Hogy telt az éjszakájuk?

- Csendben. Nem mi voltunk este – válaszolta az egyikük.

- Értem. Akkor menjünk előbb az étkezdébe… muszáj ennem – a lidércre nézett. – Te is akarsz jönni? Hogy érzed magad?

- Nem támadnék… kibírom.

- Az jó. Sok mindent meg akarok beszélni veled – indultak el mindketten az őrök kíséretében.

Az étkezőben nem voltak sokan, de azok mind elhallgattak, mikor meglátták őket. Dermedten figyelték, ahogy társalogva a lány ételt szed magának, majd leül az egyik asztalhoz. A lidérc követte. Mikor leültek a lidérc játszani kezdett egy almával. Az őrök nem túl messze a falnál elhelyezkedtek. Suna körbenézett és megszólalt:

- Nyugodtan egyenek, ő most nem éhes… - mosolygott.

Erre a felszólításra úgy tűnt mindenki megnyugodva folytatta, amit félbeszakított, bár suttogás és odapillantások jelezték, hogy azért figyelnek. Suna nekilátott a reggelijének.

- Szóval, mi az a rejtekhely? – kérdezte Todd.

- Egy helyre mentettem egy pár apróságot, és azon merengtem, hogy elhozzam, avagy sem.

- Szerintem hozzuk el – jött oda Sheppard. – Jó reggelt. Ti aztán tudjátok, hogyan lepjetek meg minket.

- Igyekszünk – válaszolt Suna.

- Szóval mikor akarsz indulni? – ült Sheppard a lány mellé.

- Őszintén szólva én épp azon gondolkodtam, hogy otthagyom az egészet. Rajtam kívül senki nem tud odamenni. Tehát a titka rejtve marad.

- Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Todd.

- Mert túlságosan akarjátok. Nem hiszem, hogy jó ötlet új technológiát bármelykőtöknek adni.

- Látod, hogy annyira nem vagyunk bénák… az ősökét is tudjuk használni… egész jól - válaszolt Sheppard. – Ráadásul, mi igyekszünk jó célokra használni.

- Szerintem hagyjuk, ha Suna azt mondja, hogy nem, akkor kár erőltetni – jegyezte meg Todd, majd hozzá tette. – Inkább abban kéne segítenie, hogy miként tudjuk átírni a vírust, hogy működjön. Tudom, hogy képes rá. Láttam, hogy mit tettél, mikor McKay kiakadt.

- Sajnálom, de nem fog működni… - sóhajtott szomorúan Suna.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Sheppard.

- A Lanteai-ak maguk sem jól alkalmazták a kódolást. Az egész hibás…

- Tessék??? – kérdezték egyszerre.

- Az Enlori-ak maguk is készítettek androidokat. Azokra írtak egy programot. Jól működött, de ezek a gépek szimpla robotok voltak, bár szinte tökéletes mása az embereknek. Mikor Lanteai-ak elszakadtak tőlünk elvitték a programot és felhasználták némi változtatással. Viszont még ők sem érették a programozást, ráadásul instabillá tették azzal is, hogy alakváltókra készítették a gépeket. Láttam a vírust, és hibás!

- Ezt honnan tudod? – érkezett oda Rodney.

- Időben – jegyezte meg Sheppard.

- Nos, az idők folyamán tanultam némi programozást. De nem vagyok zseni. Értem és felismerem a hibát, de nem tudom, hogyan javítsam ki.

- Talán együtt képesek lennénk rá – jegyezte meg Todd.

- Nem is tudom… Talán… meg lehet próbálni.

- Segíts nekünk… - mondta Rodney.

- Nos, a nagy Rodney McKay segítséget kér… ez ritka pillanatok egyike – mosolygott Sheppard.

- Akkor, legyen… de a rejtekhelyről egyelőre nem beszélünk!

- Rejtekhely? – kérdezte vissza Rodney.

- Rendben, nem beszélünk – mondta határozottan Sheppard.

- Akkor menjünk… - állt fel Suna. – Lássuk, mit tehetünk.

- Én még nem… - kezdte Rodney.

- Maradj csak Rodney… egyél… mi addig elkezdjük – szólt vissza Suna, és Todd, meg az őrök kíséretében távozott.

Sheppard még nézte a távozókat.

- Milyen rejtekhelyről beszéltetek? – kérdezte Rodney.

- Egyél, Rodney és ne foglalkozz mással – kelt fel Sheppard és otthagyta a tudóst.

Egy pár nap múlva Rodney, Suna és Todd egy változtatáson vitatkoztak, mikor Sheppard lépett be:

- Hallo, hogy haladtok? – kérdezte.

- Ha minden változtatásnál ennyit vitatkozunk, talán húsz év múlva be is fejezzük – duzzogott a lány.

- Nos, nem árt egy kis pihenő. Amúgyis jöttek vendégek, akik veled szeretnének beszélni – mondta a lánynak.

- Remek, tényleg pihennék. Gyere, Todd – fogta meg a lidérc kezét – nézzük meg kik azok.

Sheppard egy tárgyalóba vezette Suna-t, Todd-ot és Rodney-t. Az őrök mögöttük jöttek. A teremben Carter, Teyla és Ronon társaságában még öt ember várakozott. Carter a lányhoz lépett, aki mögött szorosan Todd állt és mosolyogva megszólalt:

- Hadd, mutassam be – kezdte és egy őszes férfire mutatott – Jack O’niell tábornokot.

- Örvendek – nyújtotta a kezét Suna. – Suna Luzy.

- Ő, - folytatta Carter egy szemüvegesre mutatva – Daniel Jackson. Mellette Camaron Michel, Vala-Mal Doran és Teal’c.

- Hello… - köszönt intve Suna. – Mi járatban erre? – ült le Suna, a lidérc mellé.

- Magával akarunk beszélni – jegyezte meg O’niell.

- Ezt már hallottam – nézett a leülő Sheppard-ra.

Rodney szintén leült Ronon mellé.

- Mit szeretnének? – kérdezte Suna.

- Úgy hallottuk, maga egy ős… - kezdte Jackson.

- Igen… gyorsan terjednek a hírek. Sheppard, ígértél valamit!

- Ez nem arról szól, ne aggódj – válaszolt Sheppard.

- Folytassa, Jackson – nézett a lány a férfire.

- Nem tudom mennyire, tud arról, hogy az ősök egy része felemelkedett…

- Tudok róla…

- Nos, akkor nyilván az Ori-ról is hallott.

A lány arca elborult, de bólintott.

- Az a helyzet, hogy volt egy ős, Merlin… aki épített egy szerkezetet, ami…

- Igen arról is tudok.

- Mi megépítettük és el is küldtük az Ori galaxisba, de a hívek… még most is tizedelnek minket. Ráadásul az Ori létre hozott egy emberi testben létező formáját, aki felemelkedett…

Suna a fejét fogta. Mérhetetlen düh kavargott benne. Miért kellett ezt vállalnia? Mit vétett? A pokolba kívánta azokat, akik létrehozták ezt a mocskot.

- Minden rendben? – kérdezte Jackson.

- Nem, nincs! – nézett fel. – Mikor gyerekek voltak, a szüleik tiltották magukat dolgoktól? – kérdezte.

- Igen… „ne gyútsd fel a házat”… „ne vágd le a függönyt” – válaszolta O’niell.

- Nos, nem tudom, tudják e azt, hogy én nem azok az ősök közé tartozom, akikről beszélnek.

- Igen mondták, hogy valami ősök őse – szólalt meg Vala.

- Azok, akikről beszélnek azok az Lanteai-ak. Leváltak rólunk, mert neki túl unalmas volt az életünk. A hatalom erejéhez felelősség kell. Sajnos, nem elég tudni valamiről, hogy miként és mire használható, hanem vállalni kell a felelősséget, ha történik valami rossz. Létrehoztak olyan teremtményeket, amiket nem tudtak irányítani. Rátaláltak egy módra, amivel újabb erőket és tudást birtokolta, de nem mindenki érett meg a hordozására.

- Az Ori – mondta Jackson.

- A Lanteai-ak túl fiatalok voltak, hogy megértsék a felemelkedés lényegét. Amúgy sem lett volna szabad megtenniük. A Felemelkedés Enlori-aké… a Kapcsolat miatt jött létre. De még mi sem alkalmaztuk, mert tudtuk, hogy kísértések erősek. Az Enlori-ak kétszer, ha alkalmazták a Felemelkedést. Általában nagyon szigorú előírásoknak kellett megfelelnie, annak, aki meg akarta tenni. A Lanteai-ak, menekülésként alkalmazták. De kár a múlton rágódni. Egy biztos. Én nem biztos, hogy képes vagyok helyrehozni, amit ők elrontottak. Enlori-ak mindent megpróbáltak helyrehozni, amit elrontottak. Ennél többet nem tehetünk.

- Maga is olyan, mint a Felemelkedtek… - kelt föl mérgesen Jackson. – Az nem érdekli, hogy milliók pusztulnak el. Csak a szabály…

- Miről beszél!!! – kiáltott mérgesen Suna és felpattant a székről, hogy az arrébb perdült, szeme izzott a dühtől. – Hogy merészelsz engem és a népem meggyanúsítani!! Hogy mered kritizálni a cselekedeteinket! – miközben beszélt a férfihez közelített. – Te még nem is léteztél, de a népem minden erejével azon volt, hogy az univerzumot mentse! Gondolod, nem büntettük őket, hogy nem dolgoztunk évtizedeket, hogy újra helyre álljon a rend!!! Ne merészeld becsmérelni a tettünket! – sziszegte Jackson arcába, majd kisietett a teremből.

A lidérc, két őr kíséretében követte.

Sheppard szólalt meg legelőször:

- Szép volt, Dr. Jackson! Az egyetlen segítséget, megrágalmazza… kedves – jegyezte meg gúnyos mosollyal.

- Ez tényleg nem volt szép, Daniel – tette hozzá Carter. – Suna, sem a népe nem tehet arról, amit az ősök tettek.

- Megyek, és bocsánatot kérek… - kelt fel zavartan Jackson.

- Ez jó ötletnek tűnik… - mondta O’niell tábornok.

Suna az egyik erkélyre ment és próbált megnyugodni. Nem Jackson-ra volt mérges, hanem, hogy érezte, ez az egész meghaladja a képességét. Ő nem akart mást, csak együtt lenni a Kapcsolatával. De úgy tűnik minden mást is a nyakába vett. Olyan dolgok megoldására kérik, amikhez nem ért. Ő nem tudós, se nem harcos… Felemelkedettek, Ori, Lidércek, Replikátorok… Mindez olyan távol áll tőle.

- Jól vagy? – kérdezte Todd mellé lépve.

- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Képtelen vagyok megoldani a dolgokat. Nekem nincsenek csodás képességeim, varázserőm, hogy mindent rendbe tegyek. Én csak… én csak veled akarok lenni… - ölelte át a lidércet.

- Sajnálom… - hallotta meg Jackson hangját a háta mögül.

Elengedték egymást és Suna ránézett.

- Bocsánat, hogy letámadtalak… - kezdte újra Jackson és közelebb lépett.

Todd arrébb húzódott, hogy engedje őket beszélni.

- Nem lett volna szabad azt mondanom. Csak tudod, aggódom a világomért, az emberiségért – folytatta a lány mellé érkezve Jackson.

- Én sajnálom, hogy nem tudok segíteni. Tudod, minden Lanteai-ak által okozott hibát a népünk egy-egy embere tartotta számon és igyekezett kijavítani. Én csak hallottam a dolgokról, de nem folytam bele. Inkább azokat az ügyeket kísértem figyelemmel, ami Pegazusban történt.

- Tényleg nem tudsz valami apró segítséget? Te tudsz az ősök nyelvén?

- Igen, mivel a miénkből épül fel.

- Rengeteg ős szöveg maradt ránk, de nekem hosszú időbe tellene lefordítani. De te segíthetnél.

- Rendben. Segítek, de nem ígérek semmit. Az Enlori-ak mindig békés népek voltak. Nem harcolunk, csak ha nagyon, muszáj.

- Megértettem, és köszönöm. Visszamegyek és elküldök minden ős szöveget, amiket találtunk.

Suna nézte az elsiető Jackson-t. Todd lépett mellé:

- Képes leszel ennyi mindenre koncentrálni? – kérdezte.

- Szerintem igen. Menjünk, folytassuk a vírust. Talán nincs ott McKay, hogy vitatkozzon… - mosolygott Suna.

Todd is elmosolyodott és követte a lányt a labor felé.

Hetek teltek el, a „vendégek” már elmentek rég. Jackson ígéretéhez híven átküldött jó pár ősnyelvi írást. Suna elég sokat lefordított, majd visszaküldött, hogy Jackson minél hamarabb tudjon vele dolgozni. Eközben amennyire tudott segített a vírus kódjának átírásában, de azzal nehezen haladt, mert nem értett hozzá. Végül már csak megfigyelőként vett részt a laborban, de aztán elmaradozott. Ő megette mindazt, amit tudott. Időközben több minden történt. Megtudta, hogy Teyla terhes, Rodney egy „replikátor” másától szerzett egy szerkezetet, amivel láthatták a Replikátor hajókat, Sheppard-dal jókat beszélgetett és még Ronon sem utálkozott, hanem néha tanította küzdeni. Todd-dal néha kettesben tudott maradni esténként. Persze csak nagyon ritkán tudta rávenni Carter-t, hogy engedélyezze. Ami a replikátor hajókat illeti, két Földi hajó, a Dedalus és a Prometheus rajtaütésszerűen támadta őket és sokat le is szedtek, de nem eleget. A Replikátorok visszavonultak a bolygójukhoz. Mikor ez megtörtént új ötleten gondolkodtak. Rodney és Todd továbbra sem tudta működésbe hozni a kódot. Aztán Rodney-nak volt egy ötlete. De ahhoz szövetségesek kellettek, hogy egy helyen tartsák a replikátor hajókat. Így Todd-ot kérték meg, hogy közvetítsen a lidércek felé. Suna nem ment velük, mert épp dolgozott valamin. Visszatértek Atlantiszra, hogy előkészítsék a támadást. Mikor befejezték a vírust, amit egy ember-alakú replikáns fogja bevinni a replikátor bolygóra, gyűlést tartottak. Jelen voltak a kapitányok – Apollo és Prometheus -, az új szövetséges Utazóknak hívott szervezet kapitánya, parancsnoka, Carter ezredes, Sheppard, Rodney és Todd – immár szabadon – Suna-val egyetemben. Megbeszélték, hogy mi fog történni, és kinek mi lesz a feladata. A megbeszélés után Suna megbeszélte Todd-dal, hogy csatlakozik hozzá, amit a lidérc nem ellenzett. Sheppard viszont nehezményezte, de végül rá jött, hogy így kell lennie. Mikor a hajóra szállt mindenki, elindultak a találkozóhely felé. Suna és Todd ott átszálltak az egyik lidérc hajóra. A lidérceket ugyan meglepte a lány megjelenése, de nem bántották, sőt tartózkodóan viselkedtek. A csata hamar véget ért, Suna ezt Todd kabinjában várta végig. Nem szerette a csatákat, de tudta, hogy ez az egyetlen megoldás. Mikor vége volt a lány a hídra ment, hogy megtudja, minden rendben van. Örömmel látta, hogy komolyabb veszteségek nélkül sikerült megúszniuk. A hipertérből kiléptek egy békésebb helyen, hogy megjavítsák a hajó sérüléseit. Todd eközben tervezte az új úti célt. Ám mielőtt megkezdte volna a terve megvalósítását, egy másik kaptár lépett ki a hipertérből és megtámadta Todd hajóját. Az egyik másodtiszt belülről fegyverezte le a vezetőket, így hamar fogságba estek. Suna-t továbbra sem bántották, csak megkötözték. Todd-ból kiszedték az suptér-jeladót és utána, átszállították a másik hajóra. Todd, azonban még előtte tudta aktiválni az adót.

Egy hét telt el, és a lidérc még élt. Egy újabb zárkában volt bezárva, csak épp a klóónozó üzemben. Egyelőre még csak kényszeríttették, hogy segítsen működő képessé tenni a helyet. Persze most várja, hogy a királynő életben hagyja, avagy sem. Utóbbira szavazott. Már hallotta is az őröket. Mikor látta, hogy az áruló alvezére nem jött velük, tudta, hogy meg fogják ölni. Nos, legalább méltósággal hal meg. De mielőtt megölték volna, őket lőtték le. A zárka előtt Sheppard, Ronon és Rodney jelent meg.

- Sheppard! Hogy találtak rám? – kérdezte félig megkönnyebbülten.

- Követtük őket – válaszolta Sheppard.

- Észlelték a jelemet. Nem tudtam, eljönnek e.

- Mire való egy barát - közben a setadai ráfogta a fegyverét. – És most mindent elmond, vagy odakerül a barátai mellé.

A helyre voltak kíváncsiak.

- Dr. McKay-nek igaza van. Egy királynő számára lehetetlen ennyi harcost létrehozni, kivéve mesterségesen.

- Mégis miről beszél?

- A királynő létrehoz egy sor harcost, amit aztán több ezerszer lemásolunk. Ez egy klóónozó üzem.

- Ez az Ősök feletti győzelem kulcsa – mondta Rodney. – Mindig tudtuk, hogy többen voltak, de nem tudtuk miért?

- Nincs már így is túl sok lidérc a galaxisban? – méltatlankodott Sheppard. – Pár hete, mikor a replikátorok ellen harcoltak, lett volna értelme. De most?

- Válaszolj! – kiáltott a vonakodó lidércre a setadai.

- A háború során azért nem tudtuk használni, mert nem tudtuk mivel ellátni. Az energia igénye hatalmas.

- ZPM – suttogta Rodney. – ZPM –ekről beszél.

- Sikerült szereznem párat a replikátor bolygó felrobbanása előtt – mondta Todd.

- És én még majdnem sajnáltam megölni – morogta Sheppard.

- A célom az volt, hogy egy hadsereggel kipusztítom a többi lidércet. De a legénységem egy tagja elárult. Értesített egy másik kaptárt a tervemről.

- Az támadta meg a hajójukat. És Suna?

- Egy másik zárkában van. Nem bántották. Nem mernék. 

- Ha megszerzünk pár ZPM-et, le tudjuk állítani a helyet – bizakodott Rodney.

- Tudom, hogy hol vannak – mondta Todd. – Tudom, hogy nem azért jöttek, hogy kiszabadítsanak, de ez áll az érdekükben. Suna-t is ki kell szabadítani!

- Indulás – mondta Sheppard.

Nekiindultak a feladat teljesítésének. Suna-t hamar megtalálták, tényleg jól volt, leszámítva, hogy egy kicsit lefogyott és sápadt volt. Miközben menekültek az őrök elkapták Sheppard-ot, Rodney-t és Ronon-t. Suna és Todd egy kisebb hajóval elmenekültek. Ahhoz a hajóhoz mentek, amivel Sheppard-ék érkeztek. Mikor a hajóra érkeztek Teyla és egy csapat tartózkodott rajta. Sikerült kimenteni Sheppard-ékat, úgy, hogy Teyla átvette a királynő tudata felett az irányítást. Mikor elpusztították a klóónozó üzemet Sheppard-ék visszatértek Atlantiszra egy ugróval, míg Todd és Suna a kishajóval mentek el.

Todd egy bolygóra vitte Suna-t, amit csak ő használt. A bolygón nem volt emberi élet, így a többi lidércnek nem jelentett semmit. Todd itt rendezte be a saját lakhelyét, ahova bármikor visszahúzódhatott.